Már a játék címe sem kecsegtet túl sok fantáziával; még egy könyvnél elmegy, de egy játékprogramot így elnevezni nem túl célszerű. A címből az is kiderül, hogy ez már a harmadik része a főhősünk, Delaware kalandjainak, ám jó kérdés, hogy mi motiválhatta a fejlesztőket a folytatásra, amikor már az első rész után is egyértelművé vált: harmatgyenge az egész próbálkozás. Szokták mondani, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük kíváncsi lennék, a fejlesztők ismerik-e ezt a közmondást
Erre még a nagy Sherlock is ráunna
A történet szerint Delaware St. John egy paranormális jelenségeket kutató csoport tagja, akinek van egy különös képessége: megérzi az ilyen természetfeletti helyeket, sőt, kapcsolatba tud lépni a holtakkal. Ezúttal egy vidámparkba vezetik látomásai, ahol egy szörnyű hullámvasút-tragédia következtében sokan a mélybe zuhantak. Az elátkozott park azóta zárva áll, ahogyan titkai is
A helyszín mondhatni tökéletes egy jó beszaratós kalandhoz, ám a kivitelezés néhol már-már röhejes. Ez persze nem a grafikára értendő, mert ahogy a képeken is látszik, a játék ezen része még elfogadható is lenne leszámítva az átvezető mozikat, mert az alacsony felbontásuknak köszönhetően förtelmesek. Tehát nyomoznunk kell, hogy egyre több infómorzsát szedjünk össze a jelekből és az üzemeltetők halott szellemeinek meséiből, miközben az ember halálra unja magát. A megvalósítás bosszantóan ötlettelen és üres: alig kapunk használható tárgyakat, a fejtörők - már ha lehet egyáltalán ezzel illetni egyszerűek, mint az 1x1, inkább a szükséges eszköz felkutatása jelenti a kihívást, mert egy kevésbé rutinos játékos számára szinte láthatatlanok. Az irányítás, azaz a tájékozódás is nagyon körülményes, ráadásul a bejárható helyszínek is eléggé korlátozottak. A nyomozás közben három lehetőségünk van: beszólhatunk Simonnak a központba, hátha mond valami okosat (az egész játék alatt kb. hatszor volt válasz), illetve még fotózhatunk és hangfelvételt készíthetünk, melyeket átküldve az irodának, Simon kielemzi, ha tartalmaz használható infót. Mondanom sem kell, alig volt olyan alkalom, hogy ne a sablonszöveg jött volna vissza, azaz amit küldtem, azon ő nem lát/hall semmi érdekeset...
Szellemes borzalom
Több olyan szakasza volt a játéknak, melyek után mégis folytatva felmerült bennem a gondolat: lehet, hogy mazochista vagyok!? Aztán rájöttem, hogy szerencsére nem, csupán kíváncsi és ezért nem hagytam abba a játékot, amikor az első Árnyékember megjelent, akire rá kellett kattintani az elemlámpával, hogy hatástalanítsam. Már-már arcpirító, hogy mennyire ügyetlen a produkció, illetve az még megdöbbentőbb, hogy ezt ma megpróbálják eladni nekünk. Azt sem értettem, hogy miért bontották két fejezetre a Seacliff Tragedy sztoriját, mert ahogy ezt megoldották, annak semmi értelme és funkciója nincs. Ez a játék ilyen formában alkalmatlan arra, hogy önsanyargató játékosokon kívül másnak ajánlhassam viszont nekik kihagyhatatlan!
Erre még a nagy Sherlock is ráunna
A történet szerint Delaware St. John egy paranormális jelenségeket kutató csoport tagja, akinek van egy különös képessége: megérzi az ilyen természetfeletti helyeket, sőt, kapcsolatba tud lépni a holtakkal. Ezúttal egy vidámparkba vezetik látomásai, ahol egy szörnyű hullámvasút-tragédia következtében sokan a mélybe zuhantak. Az elátkozott park azóta zárva áll, ahogyan titkai is
A helyszín mondhatni tökéletes egy jó beszaratós kalandhoz, ám a kivitelezés néhol már-már röhejes. Ez persze nem a grafikára értendő, mert ahogy a képeken is látszik, a játék ezen része még elfogadható is lenne leszámítva az átvezető mozikat, mert az alacsony felbontásuknak köszönhetően förtelmesek. Tehát nyomoznunk kell, hogy egyre több infómorzsát szedjünk össze a jelekből és az üzemeltetők halott szellemeinek meséiből, miközben az ember halálra unja magát. A megvalósítás bosszantóan ötlettelen és üres: alig kapunk használható tárgyakat, a fejtörők - már ha lehet egyáltalán ezzel illetni egyszerűek, mint az 1x1, inkább a szükséges eszköz felkutatása jelenti a kihívást, mert egy kevésbé rutinos játékos számára szinte láthatatlanok. Az irányítás, azaz a tájékozódás is nagyon körülményes, ráadásul a bejárható helyszínek is eléggé korlátozottak. A nyomozás közben három lehetőségünk van: beszólhatunk Simonnak a központba, hátha mond valami okosat (az egész játék alatt kb. hatszor volt válasz), illetve még fotózhatunk és hangfelvételt készíthetünk, melyeket átküldve az irodának, Simon kielemzi, ha tartalmaz használható infót. Mondanom sem kell, alig volt olyan alkalom, hogy ne a sablonszöveg jött volna vissza, azaz amit küldtem, azon ő nem lát/hall semmi érdekeset...
Szellemes borzalom
Több olyan szakasza volt a játéknak, melyek után mégis folytatva felmerült bennem a gondolat: lehet, hogy mazochista vagyok!? Aztán rájöttem, hogy szerencsére nem, csupán kíváncsi és ezért nem hagytam abba a játékot, amikor az első Árnyékember megjelent, akire rá kellett kattintani az elemlámpával, hogy hatástalanítsam. Már-már arcpirító, hogy mennyire ügyetlen a produkció, illetve az még megdöbbentőbb, hogy ezt ma megpróbálják eladni nekünk. Azt sem értettem, hogy miért bontották két fejezetre a Seacliff Tragedy sztoriját, mert ahogy ezt megoldották, annak semmi értelme és funkciója nincs. Ez a játék ilyen formában alkalmatlan arra, hogy önsanyargató játékosokon kívül másnak ajánlhassam viszont nekik kihagyhatatlan!
