A Death Tales olyan szempontból egyáltalán nem új játék, hogy PS4-re és PS Vitára már 2017-ben is elérhető volt belőle egy béta verzió. A játék mögött álló Arcade Distillery azonban sem akkor, sem pedig azóta nem csinált túl nagy hírverést ennek a különös képi világú oldalnézetes akció-RPG-nek, amiről azóta sem tudni, mikor fog megjelenni PlayStation-platformokra. Steamen nem is olyan régen ellenben különösebb előjelek nélkül felbukkant, mire ezeket a sorokat olvassátok, addigra – ha minden igaz – már Switchre is elérhető lesz. Hogy pontosan miért lett ennyire mostoha módjára kezelve a játék, azt nem tudni, de ha cinikus akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem is érdemel sokkal többet...
A játék főhőse egy valószínűtlenül aranyos kaszás, aki útnak indul, hogy cimborájával, Spaurával (merthogy ketten is lehet játszani) végigverekedje magát a harminc, ellenfelekkel teli pályán. Hogy pontosan milyen célból, azt csak igen elnagyolt formában köti az orrunkra a Death Tales, de az biztos, hogy a kissé követhetetlen formában illusztrált történetben felbukkannak a Halál mellett az Apokalipszis Lovasai is. Meg hát igazából nem is ez a hangsúlyos eleme az Arcade Distillery alkotásának, hiszen minden a folyamatos akcióról szól – a cselekmény (és úgy általánosságban minden más) elenyésző szeletét teszi csak ki a játékidőnek.
Van tehát egy kis kaszásunk, akivel különféle szörnyek és furcsa mechanikus ellenségek garmadáján kell átverekednünk magunkat, kaszabolni azonban szerencsére tudunk rendesen, így ez nem jelent különösebb gondot. Maga a harcrendszer nem túl bonyolult, hiszen egy sima kombón, egy erős támadáson, egy Devil May Cry-szerű felütésen és egy lecsapáson kívül nincs más a repertoárunkban, a fejlesztők pedig nem igazán gondoltak arra, hogy ezt idővel esetleg érdemes lehet bővíteni, ezért rendkívül hamar unalomba fullad az egész. Pláne úgy, hogy a legtöbb ellenféllel szemben az az ideális stratégia, hogy a dash mozdulattal mögéjük kerülünk, majd hátulról csapdossuk őket, amíg meg nem halnak. Ha közben esetleg benyelünk néhány találatot, az sem baj, hiszen szinte mindegyik legyőzött szörny dob életerőt, így meghalni nem túl könnyű. Bár ez bizonyára szándékos, elvégre mégiscsak a Halálnak dolgozunk...
A készítők ezt az egészet két dologgal próbálták feldobni. Az egyik a speciális képességek használata, amik lényegében varázslatok: ezek egy folyamatosan regenerálódó „mana” csíkot használnak, és egyszerre mindig kétféle lehet nálunk. A másik pedig a különböző extrákat (nagyobb ugrás, erősebb támadás, véletlenszerűen kisülő effektek stb.) nyújtó sisakok, páncélok és kaszák, amikből az egyes pályák végén szerezhetünk jutalomként, illetve a néha felbukkanó árusoknál vehetünk belőlük. Túl sokat azonban egyik elem sem tesz hozzá a játékmenethez, mivel maga a karakterünk semmilyen szempontból nem fejlődik a végigjátszás során (egyedül az életerőt és a „manát” tudjuk növelni), így aztán ezek a marginális bónuszok is egyre kevesebbet nyomnak a latba, ahogy egyre keményebb ellenfelek jönnek szembe. Félreértés ne essék: a Death Tales még a későbbi világokban is nagyon könnyű, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor haltam meg benne harc közben. De a platforming részek is mentesek bármiféle kihívástól, köszönhető a dash mozdulatnak és a durván lebegős ugrásanimációnak – na, nem mintha a primitív pályadizájn és a szokatlanul közeli kamera teret engedne bármiféle érdemi ugrálásnak.
Az egyetlen pont, amit valamennyire értékelni lehet a Death Tales kapcsán az a látvány, ami egészen stílusosra sikeredett, mind a pályákat, mind pedig az ellenfeleket tekintve. Kár, hogy a harchoz hasonlóan itt is nagyon sok az önismétlő elem, ráadásul a különféle effektekkel annyira túlzásba esik a játék, hogy a komolyabb tömegjeleneteknél a framerate is csúnyán bezuhan. Ráadásul látni is alig lehet a legyőzött ellenfelekből kitörő gömböktől és robbanásoktól – bár az a vicc, hogy probléma nincs belőle, mert úgyis csak agyatlan püfölés az egész. És ez tulajdonképpen a Death Tales legnagyobb baja: simán lehetett volna ebből egy rendkívül stílusos akció-platformer, meghintve néhány RPG-elemmel, de a játék olyannyira sekélyes minden szempontból, hogy negyedóra után ráun az ember. Új impulzusok pedig később is elvétve érkeznek csupán, így összességében nem látok különösebb okot arra, hogy bárki is erre pazarolja az idejét – indie fronton tucatjával jönnek az ennél jobb, minőségibb alkotások a műfajban.
