Mindenki a saját történetének főhőse, és szinte mindenki meg van róla győződve, hogy nem egyszer okosabb és jobban átlátja a helyzetet, mint mások, akár az adott téma nemzetközi szakértőit is ideértve. Erre a határozott és teljesen megalapozatlan önbizalomra szükség is lesz, mert a Placeholder Gameworks játékában a kaszást alakítjuk (persze nem A kaszást, csak egy gyakornokot), vagyis életről és halálról döntünk.
A világegyetem és az emberi hülyeség
A feladatunk elméletben egyszerű: különféle emberek valamilyen módon veszélybe sodorják magukat, nekünk pedig ki kell választanunk, hogy melyikük marad életben, és aznap melyikük fejezi be földi pályafutását. A döntésünk egyik alapja a személyekről kapott igen rövid összefoglaló, a másik pedig az adott napra kirótt kvóta: hány főnek kell meghalnia, és esetleg milyen tulajdonságok jelentenek mentességet vagy biztos pusztulást. Mi ugyanis csak az apróbb logisztikai feladatokért felelünk, miközben a vezetőség látja át az egész képet, és gondoskodik előírásaival arról, hogy a világ ne érjen véget.
A vezetőség esetünkben főleg Mr. Fate-et jelenti, akinél naponta jelentkeznünk kell, hogy ellenőrizze munkánkat, valamint heti összefoglalók alkalmával eldöntse, folytathatjuk-e a pályafutásunkat, vagy visszatérünk azon alkatrészek halmazává, amikből megidézett bennünket. A vele folytatott beszélgetéseink alkotják a játék egyik fő elemét, valamint erősen csaponganak a filozofikus és szürreális között, de végül is, ez a munkakörünkben nem is olyan meglepő.
Rajta kívül még Mortimerrel futhatunk össze az irodaépületben, aki hosszú és sikeres kalóz karrierjét cserélte még hosszabb csontvázlétre, és az egykor rabolt tárgyakat árulja, a hozzájuk járó történetekkel együtt. A holmijai között akad egyszerű kosztüm, felesleges asztali dísz, és olyan tárgy is, amely létfontosságú lehet – ha rájövünk, hogy működik.
A gép forog…
A döntéseink lényegesen nagyobb horderejűek, mint ahogy azt Fate szeretné elhitetni velünk. Minden reggel megnézhetjük mobilunk hírfolyamában, hogy az előző napi választásainknak mi lett az eredménye. És lesznek komoly meglepetések. Hiába tűnik logikusnak, hogy büntessük a gonoszt, vagy éppen a jót (ha az aznapi előírás egyáltalán engedi a szabad döntést), könnyen lehet, hogy egészen furcsa fordulatokat vesznek az események. A lepke meglebbenti szárnyát… és általában valami nagyon rosszul sül el. Enyhe spoiler, hogy a játékot kimondottan érdemes többször végig vinni. Egyrészt mert bőven akadnak emberek és ügyek a napi (többnyire) véletlenszerűen beeső profilokhoz, így van változatosság, másrészt pedig mert a végeredmény is változhat. Erre bőven lesz is utalás a játék során.
Összesen 28 napot fogunk eltölteni az irodaházban, ami alatt sokat tanulhatunk a világról, Fate-ről és magunkról is. Főleg azt, hogy lenne-e kedvünk még egyszer nekiállni a munkának, hátha máshogy végződik a történet, ha egyre több és több rálátásunk van a mozgó részeire, és esetleg a szabályokat is hajlandóak vagyunk áthágni.
… az alkotó pihen
Ami a játék kinézetét illeti, nos, a Papers, Please-nél jobban fest. Ez persze nem túl magas léc, de ehhez a „pecsételős” műfajhoz szerintem ennyi is bőven elég. A hangeffektek elmennek (az élet és halál bejegyzésének hangja idővel elég zavaró lehet), a szinkron kimondottan jó és a karakterekhez illő, a zene pedig az esetek többségében a céges környezethez ideális lounge prüntyögés.
Mivel a Death and Taxes elég olcsó, így akár kíváncsiságból és egyszeri végigjátszáshoz is érdemes lehet megvenni (pláne akciósan), de csak a pakli újrakeverésekor kezd igazán érdekes lenni. Azonban ahhoz, hogy tényleg biztos kézzel irányíthassuk az eseményeket, többször is neki kell állnunk a 28 napnak, és ez esetben már elég sok ismerős arc és párbeszédopció jön majd szembe, ami sokat ronthat a felfedezés élményén így nem árt hozzá némi monotóniatűrés, ahogy oly sok irodai munkához is.
