A Capcom 2006-ban elég szépen felrázta a zombis játékok állóvizét, a stúdió ugyanis a humorosabb oldaláról közelítette meg az akkoriban még kevésbé elcsépelt témát, így egy komor hangvételű, horrorba hajló cím helyett egy könnyed hentparádét kaptunk a Dead Rising képében. Magát a sztorit ugyan nem bagatellizálták el az írók, a körítés ugyanakkor pillanatok alatt mosolyt csalhatott az emberek arcára, hiszen egy színes-szagos plázában kellett felaprítani a boltok kínálatára fittyet hányó élőhalottak seregét, méghozzá minden olyan eszköz segítségével, ami megtalálható a komplexumban – ebbe a halmazba pedig nemcsak a baseball ütő és a shotgun, de a plüssmaci és a próbababa is beletartozott. A program legnagyobb különlegességét azonban mégsem az adta, hogy a brigád videójátékba varázsolta George A. Romero klasszikusának, a Holtak hajnalának (amiből később Zack Snyder készített egy kiváló feldolgozást) az alapjait, hanem az, hogy a cselekmény kiindulópontjának okán az egész játék időre ment, így alaposan meg kellett fontolni, hogy mennyi időt töltünk trancsírozással és a kirakatok nézegetésével, ellenkező esetben könnyedén lemaradhattunk a legfontosabb fordulópontokról – vagy épp a kiútat kínáló helikopterről.
Noha a Dead Rising nem lett akkora klasszikus, mint mondjuk a Resident Evil vagy a Street Fighter, az opusz elég sokat hozzátett az Xbox 360 népszerűségéhez, nem mellesleg a kasszáknál sem teljesített rosszul, így végül egy három számozott folytatást megért franchise (az 5. rész is készült, ám azt végül lelőtték, méghozzá a fejlesztést végző Capcom Vancouverrel együtt) lett belőle. Bár az utolsó felvonásra már eléggé világossá vált, hogy nem lehet a végtelenségig felmelegíteni ezt a koncepciót, a cég mégis úgy érezte, hogy a rengeteg rajongó által kért Dino Crisis helyett inkább a sokat látott Frank West kalandját porolja le újra egy olyan remaster erejéig, ami bizonyos szempontokból inkább remake-nek tekinthető – a kérdés már csak az, hogy mennyire működik manapság egy 18 évvel ezelőtt készült recept?
Játszd újra, Frank!
Mielőtt ezt megválaszolnánk, szeretnénk picit felidézni, hogy miről is szólt az eredeti alkotás, hiszen egyrészt rengeteg víz lefolyt már a Dunán a megjelenés óta, másrészt a ráncfelvarrott verzióval értelemszerűen új játékosokat is szeretne bevonzani a csapat, így nem árt tudni, hogy mi fán terem a zombi. A történet szerint egy Frank West nevű szabadúszó újságírót alakítunk, aki úgy értesült, hogy egy meglehetősen szaftos sztori van kibontakozóban Willamette városában, a helyszínre érve pedig csakhamar kiderül, hogy helytálló volt az infó, mivel nem elég, hogy a katonaság körbezárta a települést, az utcán zajló véres és erőszakos események sem arról tanúskodnak, hogy almafesztiválra készülnének a helyiek. Miután kitanultuk a fényképezőgép használatának csínját-bínját (természetesen ezúttal is mi magunk kezeljük a ketyerét), nem épp baráti szándékkal közeledő katonai helikopterek zavarják meg a lázas oknyomozást, így a világhírt szimatoló hősünk kénytelen kiugrani a kisváros plázájának tetejére, ahol azon nyomban ki is derül a lényeg: 72 óra múlva tér vissza a kövér csekkben reménykedő pilóta, így ha akkor nem vagyunk a leszállónál, vége a dalnak.
Hamar testet ölt tehát a végcél, annak elérése azonban némiképp komplikáltabbnak bizonyul a vártnál, Willamette-ben ugyanis épp kitört a zombiapokalipszis, így bár bőven lesz miről cikkezni, ahhoz ugyebár túl is kellene élni az agyevők armadáját. Szerencsére nem egyedül nézünk szembe a terrorral, hiszen több olyan túlélő is akad, aki valamilyen szinten részese a klisékben és meglepetésekben egyaránt bővelkedő fő történetszálnak, ami egyébként egy cseppet sem veszített a társadalomkritikai éléből (a húsfogyasztás mértéke már 2006-ban is problémát jelentett), így aki emiatt kedvelte az alapművet, az ezúttal sem fog csalódni. Már csak azért sem, mert a szinkron bőven hozza a kötelezőt, ahogy az animációk is megállják a helyüket az esetek többségében – kár, hogy a cselekmény szirmai sokszor feleslegesen túlnyújtott, üresjáratokkal teli átvezetőkben bontakoznak ki előttünk, ezeket nem ártott volna egy picivel dinamikusabbra szabni, ha már egyszer ennyi téren belenyúltak az eredetibe. Maga a fősodor felgöngyölítése tehát tartalmaz néhány kellemes pillanatot, na de mi a helyzet magával a játékmenettel?
A régi jó dolgokból…
… mostanra kevésbé jó dolgok lettek, ez pedig rá is nyomja a bélyegét a Dead Rising Deluxe Remasterre, melynek látványvilága (erről később) ugyan egy teljeskörű felújítás érzetét kelti, a motorháztető alatt azonban szinte minden alkatrészt belepett a rozsda. Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük azzal, ami működik. Továbbra is megdobja például a lendületet, hogy a programban szó szerint minden időre megy, ennek köszönhetően ugyanis alaposan meg kell fontolnunk, hogy a sztorit hajkurásszuk vagy inkább a túlélők és a főellenfelekként funkcionáló pszichopaták nyomába eredünk – persze minden főbb elembe belekóstolhatunk, ha ügyesen menedzseljük a sebesen pergő homokszemeket, de előbb vagy utóbb muszáj elkötelezni magunkat valamelyik irányba. Maga a helyszín is gondoskodik arról, hogy a hangulat a tetőfokára hágjon, mivel a szóban forgó széria kivételével elég kevés videójátékban fordult eddig elő, hogy egy játszóházban és az üzletek gyűrűjében verjük bucira az életünkre törő élőhalottakat, akik egyébként túlzás nélkül rengetegen vannak, így távolról szemlélve akár azt is gondolhatná az ember, hogy épp a nagy karácsonyi roham zajlik a plázában.
Apropó verés: újfent sokat hozzátesz az élményhez, hogy nagyjából minden létező eszközt és tereptárgyat bevethetünk a túlélés érdekében, így aki esetleg unja a hagyományos gyilokszerszámokat, az többek között gitárral, vállfával, televízióval, focilabdával és bójával is belekezdhet a purgálásba – egy jótanács: a polcrendszernél egyszerűen nincs hatékonyabb fegyver, így ha találtok egyet, semmiképp se hagyjátok ott! Tekintve, hogy nagyjából minden megmozdulásunkért XP (pontosabban PP) üti a markunkat, természetesen a fejlődési rendszer is fontos részét képezi az egyenletnek, melynek hála nemcsak az életerőnk és a tárolókapacitásunk (a HP-t visszatöltő ételek és italok is külön rublikát foglalnak a tárgylistában) nő a szintlépések során, de még új, meglehetősen hatásos mozdulatokra is szert tehetünk – én mondjuk többnyire csak a nekifutásból felölkekést használtam tömegoszlatás céljából. A trancsírozáson túlmenően tehát nem árt lelkesen kattintgatni a folyamatosan a nyakunkban lógó masinával (minél eseménydúsabbra sikeredik a fotó, annál több a PP), emellett pedig a túlélők kimentése, a sztoriban való haladás, a kihívások (van belőlük „néhány”) teljesítése és a pszichopaták megritkítása esetén is dőlnek a pontok, amikre egyébként óriási szükségünk lesz, eleinte ugyanis messze nem Frank a legtalpraesettebb legény a vidéken.
A műfajhoz mérten jó sztori, kiváló atmoszféra és látványos szeletelés, mégis mi mehet félre, nemde? Nos, csupán annyi, hogy vannak olyan régebbi játékok, melyeket finoman szólva is megcsócsált az idő vasfoga, a Dead Rising pedig pontosan ebben a kategóriába esik. Ezzel önmagában véve még nem igazán lenne probléma, ám mivel tesztünk alanya – ahogy azt a neve is mutatja – nem remake, hanem remaster, sajnos megörökölt párat az alapmű gyermekbetegségeiből és mostanra avíttnak ható mechanikáiból. A Capcom ugyan eszközölt néhány tapsot érdemlő változtatást (mozgás közben történő lövés, az eszközök állapotát mutató csík, automatikus mentés, teljes szinkron, satöbbi), ám maguk az alapok sajnos szinte teljes mértékben változatlanok maradtak, ez pedig lépten-nyomon megkérdőjelezi a felújítás létjogosultságát. Továbbra is csapnivaló például a mesterséges intelligencia, ami a csigatempóban kocogó túlélők esetében mutatja ki leginkább a foga sárgáját, akik csak a legritkább esetben adják jelét annak, hogy szeretnének eljutni a biztonsági szobáig – én speciel ott is hagytam néhányat, felesleges frusztrációt elkerülendő.
Az MI emellett a főellenfelekkel sem ápol különösebben szoros barátságot (a dzsipes börtöntöltelékek nálam lazán belehajtottak a falba, majd nyélgáz mellett várták meg, hogy felkockázzam őket egy katanával), ennél azonban sokkal nagyobb gond, hogy egy szemernyit sem változtak a pszichopatákkal zajló küzdelmek a közel két évtizeddel ezelőtt látottakhoz képest. Így 2024-ben már alsó hangon is megmosolyogtató (nem a jó értelemben), ahogy meghatározott útvonalakon, teljesen szkriptelt módon próbálnak minket a másvilágra küldeni a nevesített alakok, akik egy-két mozdulaton kívül semmi mást nem tudnak csinálni, így az átvezetők alapján grandiózusnak tűnő boss-harcok szinte minden esetben kimerülnek abban, hogy egy tereptárgy körül kergetőzünk velük. Annak fényében ez óriási negatívum, hogy a sztori keretében is belebotlunk egy-egy őrült módjára vihogó karakterbe, aki pillanatok alatt képes megtörni a varázst, de a valódi befejezéshez vezető Overtime mód papíron harcedzett elit katonái is előszeretettel állnak bele a golyózáporba, ami ma már egy indie címben is cikinek számítana, 50 eurós árcímke mellett pedig egyenesen elszomorító.
Véleményem szerint a zombik implementálása sem sikerült maradéktalanul, merthogy nagyjából minden csoszogó hulla képes megragadni a protagonistát, a szerető ölelésből pedig csak vad gombnyomkodás közepette tudunk kiszabadulni, ami rendkívül idegőrlő, ha mondjuk szorít az idő, esetleg kevés a HP-nk. Ez a mechanika ráadásul harc közben is könnyedén az agyunkra mehet, mivel sok fegyver elég lassú, így gond nélkül megeshet, hogy lendítés közben kap el minket a kiszemelt áldozat – már így leírva is idegesítően hangzik, ugye? Én személy szerint az időugrást (amit a mentési pontokon tudunk megtenni) is alkalmaztam néhányszor, mert – és ez végső soron a rendezés sara – több olyan főküldetés is akad, ami csupán 2-3 (játékbeli) órára van egymástól, ez az idő pedig szinte semmi érdemi ténykedésre nem elegendő (pláne úgy, ha minden négyzetméteren elkap egy élőhalott), így inkább szépen megvártam, míg elkezdődik a következő felvonás.
Mégis mi szükség volt erre?
A verdikt előtt még szeretnék értekezni néhány szót a prezentációról, ami – ahogy az a képeken is látszik – szerencsére remekül muzsikál, hála a sokszor bizonyított RE Engine-nek. Különösen jól mutatnak például a főbb szereplők, ami a rengeteg átvezető miatt mindenképp piros pontot érdemel, de a zombik kidolgozására sem lehet panasz, nem mellesleg a textúrák is kellően élesek és a színpompás, végletekig kidolgozott helyszínek is megérnének egy misét. Az összkép tehát rendben van, néhány helyen viszont kilóg az a bizonyos lóláb, mert sok túlélő fizimiskája pillanatok alatt visszarepíthet minket a PS3-as érába, ahogy a tereptárgyak között is előfordul néhány elnagyolt darab, a távolabb kóborló ellenfelek pedig diavetítő üzemmódban keresik a napi betevő falatot. Talán ezeknek a megkötéseknek (is) köszönhető, hogy optimalizáció terén egyáltalán nem érheti szó a ház elejét (a Dragon’s Dogma 2 után volt bennem némi félsz ebből a szempontból), mivel Xbox Series X-en egyáltalán nem érzékeltem akadást vagy lassulást, még akkor sem, ha épp egy kocsival törtem utat a több száz oszlásnak indult tetem között. Ami a zenéket illeti, ezúttal is hajlamosak fokozni az élményt (ízléstől függően), ugyanakkor a videósoknak sincs mitől tartaniuk, egy beállításnak köszönhetően ugyanis egy gombnyomással streamer-baráttá tehetik az alkotást.
A mutatós külcsín és az életünket megkönnyítő módosítások ellenére sajnos egyáltalán nem érzem úgy, hogy szükség volt a Dead Rising Deluxe Remasterre, és fogalmam sincs, miért gondolta úgy a Capcom, hogy pont ezt a játékot kellene előrángatni a kalapból egy második menetre. Már a negyedik rész értékelésein is látszott, hogy elfáradt ez a formula (bizonyára egyáltalán nem véletlen, hogy kukázták a folytatást), ezen a tényen pedig semmit sem változtat az új külső, pláne úgy, hogy ma már sokkal könnyebben szemet szúr az embereknek a nem létező MI, a végtelenül béna főellenfelek, a mindent megúszó antagonista és a teljesen összecsapott epilógus. Persze most előhozakodhatnék azzal, hogy legalább nem 70 eurós áron kerül fel a portéka a boltok polcaira szeptember 19-én, de a ceruza vastagsága egyáltalán nem releváns abból a szemszögből nézve, hogy ez a kaland csak akkor állná meg a helyét a mostani AAA ligában, ha a külcsín mellett a tartalmat is alaposan átszabták volna az alkotók. Márpedig ez nem történt meg, így a régi rajongóknak túl ismerős, az új érkezőknek pedig túl kevés lesz az, amit a vérfrissítés nyújtani képes.
A borítóképek forrása: Steam
