A Dead Rising 2 története jó pár évvel az első rész után veszi fel a fonalat, az előzményben lezajlott willamette-i zombiincidens már nem számít elszigetelt jelenségnek, az Egyesült Államok több városában tört már ki hasonló élőhalott-krízis, sőt, a Phenotrans cég már a Zombrex nevű gyógyszert is kifejlesztette, melynek segítségével 24 órával eltolható az átváltozás, hogyha zombitámadás érte az embert. Főhősünk, Chuck Greene sem mentes a zombis „élményektől”, hiszen a Las Vegasban kitört zombijárvány során elvesztette a feleségét, sőt, még a kislánya, Katey is kapott egy harapást, és csupán a napi Zombrex-adag menti meg az apró lánykát az átváltozás rémétől. A játék elején az egykori motorversenyző Chuck egy, a Las Vegasra hajazó (plázák, kaszinók, bárok minden sarkon) Fortune City-ben megtartott véres showműsorban, a Terror is Reality-ben vesz részt, ahol a busás nyeremény fejében a versenyzők láncfűrészes motorral kaszabolják a zombikat.
Chuck nem különösebben szívleli a „munkáját”, de a Zombrex drága mulatság, és a 24 óra leteltével Katey-nek mindenképpen szüksége van a gyógyszerére. Hősünk (azaz lényegében a motorjának) irányítását először a showműsor keretében lesz lehetőségünk átvenni, s nem sokkal azután, hogy távoztunk a véres arénából, a zombik elszabadulnak Fortune City-ben, s nekünk épphogy sikerül az óvóhelyre menekülnünk. A Dead Rising 2 játékmenete konkrétan itt veszi kezdetét, feladatunk, hogy túléljük azt a (játék ideje szerinti) 72 órát, amíg megérkezik a felmentő sereg. A Dead Rising széria legnagyobb szépsége, hogy igazi sandbox játék hatalmas játéktérrel, amiben tényleg azt csinálunk, amit akarunk, a Game Over felirat csakis akkor fog megjelenni, hogyha valamilyen oknál fogva elhalálozunk. A félreértés elkerülése végett muszáj megjegyezni, hogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a program csupán zombidarálásból áll, sokkal inkább arról van szó, hogy itt tényleg semmi nem kötelező, a nyugati játékok nagy részével ellentétben semmi (se a sztori, se a lányunk stb.) nincs ránk erőltetve. Ha úgy tartja kedvünk, akkor a teljes játékidőt végigülhetjük az óvóhelyen, aztán megnézhetjük a záró videót, de ha akarjuk, bejárhatjuk egész Fortune City-t zombikat hentelve, vagy koncentrálhatunk arra, hogy egy valóban tartalmas játékot játszva egyszerre több szinten álljunk helyt a főhősünkkel. A Dead Rising 2 ugyanis nemcsak egy hatalmas világ, amiben válogatott fegyverekkel lehet zombikat ölni, hanem egy összetett program, ahol az idővel versenyt futva kell feladatokat megoldani, egyszerre akár többet is. Egyrészt ott van a lányunk, Katey, akinek 24 óránként Zombrexre van szüksége, tehát fel kell kutatnunk a gyógyszert, és időben be kell adnunk a kicsinek. Aztán Fortune City tele van elszigetelt túlélőkkel, akiket meg kell találni, és egy darabban el kell őket juttatni az óvóhelyre, továbbá vannak a különböző helyeken feltűnő „főellenfelek” is, a káoszban eszüket vesztett pszichopaták, akiket le kell győznünk, s nem utolsósorban itt van még a háttérben doromboló, jól kitalált történet, amely már az első órában úgy csavarodik, hogy az egész világ azt hiszi, hogy mi vagyunk a felelősek a legújabb zombi-kitörésért, így ha jót akarunk magunknak, akkor valahogy el kell érnünk, hogy a 72. óra végére tisztázzuk a nevünket.
Harcban az idővel
A Dead Rising 2 nem könnyű játék (habár határozottan könnyebb, mint az elődje), ami főleg annak köszönhető, hogy a játékos folyamatosan az idő szorításában kénytelen cselekedni. Minden egyes feladat adott ideig megoldható, ha tehát nem érünk oda a helyszínre, míg a képernyőn látható csík véget nem ér, akkor bukjuk a kiválasztott missziót. Ez lehet, hogy csak egy túlélő halálával jár, de az is lehet, hogy Katey vész oda, vagy nem lesz lehetőségünk megoldani a történetet – ez ugyan nem jelenti a játék végét (tehát tovább pereg az idő a felmentő sereg érkezéséig), de befolyásolja a befejezést (amiből több is akad), és főleg a fő szálat övező eseményekre (Cases) kell nagyon figyelni, ugyanis ha ezek közül csak egyet is elszalasztunk, akkor az magával rántja a többit is, így csak visszatöltéssel, vagy a játék újrakezdésével lesz lehetőségünk felderíteni a háttérben megbúvó szálakat és tisztázni a nevünket. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egyszerre akár 5-6 küldetést is kaphatunk, s ilyenkor nagyon taktikusan kell játszanunk, hogy ne menjen kárba az erőfeszítésünk.
Túlélőket menteni érdemes, mert tőlük kapjuk a szintlépéshez szükséges legtöbb Prestige Pointot, ugyanez igaz a pszichopatákra is, a történet eseményeire pedig a már említett okoknál fogva kell hatványozott figyelmet fordítani (már ha érdekünk, hogy kiderítsük, ki akar besározni minket…). Ami igazán zseniális a Dead Risingban, hogy a hatalmas szabadságnak köszönhetően ránk van bízva, hogy miképp játszuk a játékot. Az első végigjátszás során koncentrálhatunk csak a túlélőkre, és feltápolhatjuk magunkat 25-30-as szintre, hogy aztán a második végigjátszás során már csak a történetre és Katey-re fókuszáljunk, aztán ha ez is megvan, és elértük a maximum 50-es szintet, akkor harmadszor is nekifuthatunk a programnak, hogy taccsra tegyünk minden egyes pszichopatát. A trükk ugyanis az, hogy a megszerzett szintek és képességek nem vesznek el, ha újrakezdjük a játékot, a kezdő képsorok után a már feltápolt Chuckkal vághatunk bele újra a kalandokba…
Túlélő, apa, hős
Ahogy arra már utaltunk, szinte minden egyes cselekedetünkért (zombipusztításért, túlélők megmentéséért, a pszichopaták likvidálásáért stb.) Prestige Pointokat kapunk, amelyek egy idő után szintlépéshez vezetnek. Minden egyes szint újabb és újabb bónuszokkal jár: nő az életerőnk, gyorsabbak leszünk, több tárgyat cipelhetünk magunkkal, messzebre dobálhatunk, extra közelharci mozdulatokat tanulhatunk, és kombó kártyákat nyerhetünk (erről később). Minden egyes újabb szint egy kicsit megkönnyíti az életünket, így tényleg érdemes odafigyelni arra, hogy minél gyorsabban lépegessünk felfelé ezen a létrán, amit a már említett módon, nem kifejezetten a zombik irtásával, hanem a húzósabb feladatok megoldásával lehet elérni. Egyrészt ez, másrészt a kíváncsiság és a folyamatos feszültség és stressz az, ami a játékban tartja az embert, és arra ösztönöz, hogy újra és újra nekivágjunk a kalandnak – persze ez nem mindenkinek jön be, van, aki már az első elhalálozó túlélőknél feladja, de kétségtelen, hogy a Dead Rising igazi erejét a rengeteg feladatból felépülő, időlimites, ezáltal a felhasználót folyamatos nyomás alatt tartó izgalmas játékmenet adja.
Zombieland
Igaz ugyan, hogy a játékban folyamatosan rohanásban és feszültségben vagyunk, de a Dead Rising 2 ettől még nem az a program, ami túlságosan komolyan venné magát. Az egyes küldetések közepette számos lehetőségünk lesz a felgyülemlett feszkó levezetésére a rengeteg belső poénnak, a boltokban váltogatható ruháknak és a megszámlálhatatlan változatos fegyvernek köszönhetően. A DR2-ben ugyanis szinte minden fegyver, a cserepes virágtól a padon át a golfütőig, de még a tányérok és az ékszerek is bevethetők a zombik ellen, csak hogy az olyan örök klasszikusokat, mint a baseballütő, a láncfűrész és a csavarkulcs már ne is említsük. Ha egy kicsit frusztráltak vagyunk a rengeteg küldetés vagy egy-egy kudarc miatt, csak be kell vetnünk magunkat a tömegbe, és több tucat zombi változatos lekaszabolása után máris sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. Már az első részben is el voltunk ájulva attól, hogy mi minden használható az ellenfelek irtására, és a második részben ezt sikerült meghatványozni, ugyanis mostantól már kombinálhatjuk is a tárgyakat.
Egy csomó eszköz (ezeket mindenhol egy kis csavarkulcs ikon jelzi, és a mindenfelé elszórt műhelyekben rakhatjuk össze őket) párosítható tetszés szerint, szimplán buliból, a poén kedvéért, de a valódi „élvezetet” nem ezek az eszközök rejtik, hanem azok a cuccok, amelyeket a kombó kártyák segítségével pattintunk össze. Ezeket a kártyákat a szintlépésekkor, az ellenfelek legyőzésekor, a feladatok megoldásakor vagy csupán a szemfülességünk okán kapjuk meg, és ha összeillesztjük azokat a tárgyakat, amik ezeken a lapokon szerepelnek, akkor igen durva eszközöket kapunk, amelyek nemcsak hogy roppant mód hatásosak, de még dupla PP-t is kapunk a használatukért, sőt, ha az alternatív támadási módot (támadó gomb nyomva tartása) választjuk, akkor tovább növelhetjük a Prestige Pointjaink számát. Külön bónusz, hogy az így létrejött extra tárgyaink egy része teljesen elmebeteg: gépfegyverekkel felszerelt tolókocsi, lángoló bokszkesztyű, gépágyúval ötvözött robotmedve, szögekkel bélelt propán-bután palack, gyémántokat lövő fegyver, és még hosszan sorolhatnánk. Szóval a tárgykombinációt nemcsak a hatékonyság, de a poén okán is érdemes minél többször bevetni. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy a tárgyaink bizony elhasználódnak a bevetések közben, így a legütősebb kombókat érdemes a nagyobb halakra tartogatni…
Karcok a lemezen
A Dead Rising 2 határozottan tartalmas és szórakoztató játék, de korántsem mentes a hibáktól és a bosszantó játékelemektől. A legszomorúbb, hogy számos olyan nemkívánatos elem akad, amit még az első részből örökölt meg a folytatás. Ilyen például, hogy a karakterünk reakcióideje (ami pl. a gombnyomást követő támadást jelenti) olykor igencsak lassú, ami a sokszor pofátlanul kemény főellenfeleknél könnyedén ideggörcsöt tud okozni. Azt is furcsálljuk, hogy a túlélőknek miért nem jutott legalább egy szinkronizált mondat, a folyamatos felirat nem épp 2010-es megoldás. Zavaró továbbá, hogy a lőfegyverek továbbra is nagyon gyengék, ám még ennél is jóval nagyobb baj, hogy a célzás még mindig rettentően gagyi és lassú, zombik ellen a puskák és pisztolyok nagyjából használhatatlanok, csakis az elvileg intelligensebb, de cövekként álló sima emberek ellen használhatóak (de itt nem a pszichopatákra gondolunk, rájuk a golyók szinte teljesen hatástalanok). Az irányítás nemcsak a lőfegyverek esetében bosszantó, de a korábban sokat marketingelt motorozás is egy kínszenvedés, jó eséllyel csak akkor fogunk két kerékre pattanni, hogyha azt a sztori megkívánja. Na persze nemcsak ezek a tervezői bakik keserítik az ember életét, hanem a töltési képernyők is, amelyek túl gyakran késztetik malmozásra az egyszeri játékost. A dolog persze érthető, hiszen hihetetlen jó minőségű videókat és hatalmas tereket kell betöltenie a programnak, de mikor éppen rohanásban vagyunk három túlélővel a sarkunkban, akkor nem nagyon tudjuk ezt megbocsátani a fejlesztőknek.
Ha pedig már szóba kerültek a technikai részletek, akkor érdemes pár szót ejteni a PC-s portolásról is, amibe hál’ istennek ezúttal nem nagyon lehet belekötni. A játék Live for Windows támogatással érkezett (tehát PC-n is várhatóak a letölthető tartalmak), a program tökéletesen kezeli az egeret és a billentyűzetet (ennek ellenére mi a kontrolleres irányítást javasoljuk), és a legtöbb konzolos átirattal ellentétben most szöszölhetünk a grafikai beállításokkal is, és erre jó eséllyel szükség is lesz, ugyanis a DR2 igencsak megköveteli a vasat, főleg a memória terén. Persze nem csak buliból kell a gépnek az erőforrás, hiszen nem egy igénytelen porttal van dolgunk, a textúrák tűélesek, a karakterek eszméletlen jól ki vannak dolgozva, és hát nincs mit tenni, a nagy nyitott terek és a képernyőn egyszerre felbukkanó több száz zombi megmozdításához bizony kell a kraft.
Zombikat mindenkinek!
Sajátos játék a Dead Rising 2, elsőre talán csak agyatlan zombihentnek tűnhet (a marketing legalábbis erre a játékelemre helyezte a hangsúlyt), ám ha kicsit elmerülünk benne, és felfedezzük a valódi tartalmat, akkor biztos, hogy a DR2 nem ereszt. A sztori-túlélők-pszichopaták-zombik kvartett hosszú távon (márpedig az első végigjátszás nagyjából 16-18 órát igényel) leírva talán monotonnak hathat, de hiába csináljuk elvileg folyton ugyanazt, a Blue Castle emberei ügyes érzékkel variálták a dolgokat, így nem nagyon lehet ráunni a Fortune City-beli feladatok megoldására. A túlélőket nem elég csak megmenteni, néha teljesen képtelen feladatok elé állítanak: csak akkor jönnek velünk, ha visszük a csomagjukat, ha megtaláljuk a párjukat, ha szívecskés alsógatyára vetkőzünk, vagy ha előtte viszünk nekik enni. Ugyanígy a pszichopaták sem csak fizikailag felerősített szereplők, hanem igazi, kidolgozott, helyenként tényleg elmebeteg karakterek, érdekes és nemegyszer kegyetlen háttérsztorival, így külön jó érzés végül legyakni őket. Aztán ott van még a történet, amely azért tartogat meglepetéseket és fordulatokat, szóval érdemes foglalkozni vele, és akkor még az Overtime Mode-ról még nem is beszéltünk.
Ezek az elemek adják a játék magját, ezek tartanak benn a programban, a rengeteg felfedezhető terület, a sok kis rejtett apróság, a sok durva fegyver, az ötvenszintes fejlődés pedig arra ösztönöz, hogy ne csak egyszer szaladjunk neki ennek az igencsak jól sikerült zombiapokalipszisnek. A végeredmény ennek köszönhetően akár negyven-hatvan játékóra is lehet, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy kooperatív játékmód is helyet kapott a programban, így ha nincs kedved egyedül barangolni a zombikkal telített kaszinókban, vagy szükséged van némi segítségre, akkor bármelyik barátod beszállhat melléd, és együtt ugorhattok neki a felmerülő kihívásoknak. Szétszakadni ugyan nem lehet, tehát két külön küldetést nem oldhattok meg párhuzamosan, de a közös hentelés, a túlélők kísérgetése és a pszichopaták megregulázása együttesen természetesen egy teljesen új élményt jelent...
Zombizáróra
Lehetne mondani, hogy a Dead Rising 2 alig változott az első részhez képest, mert a játékmenet csak kiegészült néhány új elemmel, de a pályák felépítése és a program alapja szinte semmiben nem tér el a négy évvel ezelőtt látottaktól. Igazság ugyan van a dologban, de ez hibaként semmiképp nem hozható fel a játék ellen, egyrészt mert annak idején az első rész csak Xbox 360-ra jelent meg, így csak korlátozott közönség játszhatott vele, másrészt a játék sandbox kiépítése, a küldetésrendszer és a határtalan szabadság még 2010-ben is bőven megállja a helyét. A Dead Rising 2 egyeseknek pazar folytatás, másoknak pedig jófajta első élmény. Egy próbát bőven megér mindenkinek…
