Pedig ezek az epizodikus tartalmak sok buktatót rejtenek magukban. A tervezéskor nem elegendő egyetlen játékban gondolkodni, hanem egy láncolat elemeit kell egyesével elkészíteni, ezért a szokásos megoldásra váró játékfejlesztői feladatkört még néhány nyitott kérdés nehezíti. És ezekre érezhetően ügyelt is a játékért felelős Baráth Endre: a felépített cselekményhalmaz és az időben elkülönülő részeket egységbe kovácsoló kohéziós erő szépen megfigyelhető, illetve az örökös problémát okozó, a „hogyan szerezzünk a fejlesztésre megfelelő anyagi tőkét” kérdésre kifundált pénzszerzési módszer pedig, ha nem is egyedi, mégsem a bejáratott utakat követi. Már itt az elején megjegyzem, hogy az epizódok között átívelő gondolatmenet miatt annak, akinek valamilyen okból kimaradt volna az előzmény, és persze végig szeretné játszani az új jövevényt, bizony kötelező jelleggel pótolnia kell az elmaradását. Ez azért nem jelent nagy érvágást sem pénzügyi szempontból, sem az időigényt tekintve, hiszen mindkét rész becsületkassza alapon (értsd: ingyenesen) elérhető, és csupán (ez mondjuk lehet negatív kritika is) néhány órát vesznek el az ember szabadidejéből.
Sok a szöveg, halott kiborg!
A sztoriban egy szó szerint hányaveti főhős eredetét, és egyben az őt körülölelő lepusztult világ történéseit kell az elhullajtott részletekből összerakni, méghozzá -- per definíció -- retróérzéssel átitatott szöveges kalandjáték formájában. Szerencsére a műfajspecifikus lényegi komponens, a mese nem csupán egy bugyután egyszerű firkálmány, hogy az egyes pályavégek közötti mászkálások ürügyéül szolgáljon. Sokkal inkább lehet benne filozófiai mélységet találni az élet és halál témakörét az eddigieknél talán jobban körüljáró párbeszédek, monológok, események formájában -- igaz, jó folytatáshoz méltóan még mindig több nyitott kérdés marad az legutolsó, legeldugottabb feljegyzést is elolvasó játékos fejében, mint amennyit általában tolerálna az ember. Az is nagyon üdvözlendő, hogy a korábbiakban felépített „fém, beton, amnézia, melankólia” hangulatvonulattól egyáltalán nem tér el az itteni élményhalmaz, hanem elmélyíti, sőt egyenesen színesebbé teszi azt -- és nemcsak azért, mert a felszín alatti cryotankból való ébredést követő, folyosórendszerek-béli bolyongásokat félig-meddig felváltja a kimerészkedés a hasonlóan gyötrelmes, de mégis szabad ég alá.
Azonban korántsem a sztori jelenti az egyetlen csábító tényezőt. A rajfilmszerű megjelenítés kellőképp nyomasztó, és ha nem is annyira dekoratív, mint az elit kategóriás termék esetében, mégis belengi egyfajta groteszk báj. Minden egyes képponton gyermeki szemnek kedves köntösbe bújtatott kifordult világszemélet tükröződik, amire a legeklatánsabb példa a lágy vonalakkal megrajzolt, porba hullott robotfejek emberi tulajdonságokat, hovatovább főbűnöket sugalló gondolatai. Illetve azért a látványosra kidolgozott pályák is jelentősen felfokozzák a hangulatot, a maguk posztapokaliptikus, labirintusszerű enyészetükkel.
Á, hagyj lógva!
Viszont kár, hogy kevés van belőlük, és sajna ezeket az útvesztőket mégsem lehet túlontúl ötletesnek nevezni. Minden egyes szint gyakorlatilag blokkokra osztható, és a továbbjutáshoz e nyílászárókkal határolt területeken belül kell az összes előírt feladatot végrehajtani. Jó, elismerem, ez kötelező kalandjáték-specifikum, mégis siránkozásra ad okot. Részben az önismétlődő teendők miatt, melyek között azért fellelhető néhány igencsak meglepően nagyszerű megoldás, ami tényleg képes megdolgoztatni a türelmi készségeket. Másrészt pedig a blokkosítás rettentő linearitást vonz magával, ami félig-meddig ugyan betudható a történetorientált elképzelésnek, mégis a néhány, újra és újra kb. pár szobányi területen történő rohangászás már önmagában egy monoton motoroskészség-fejlesztővé süllyed -- és ha még hozzáteszem a tengeribetegséget okozóan imbolygó kamerát, akkor valószínűleg mindenki kedvét elveszem ettől az egyébként nem is olyan rossz kis játéktól.
Holott ez korántsem célom. Bár jó folytatás módjára a lényegi konklúziót a már megvalósítási fázisban lévő harmadik epizódra hagyja, a mélyebb töltettel rendelkező történet és a grafikai megvalósítás simán megéri azt a pár órányi „áldozatot”. A két már megjelent rész erényeit ismerve megkockáztathatom, hamar összejön az utolsó epizód elkészítéséhez szükséges adománymennyiség is, főleg azért, hogy az érdeklődés fenntartására használt, frusztrálóan záródó képsor keltette fájdalmas kíváncsiságra enyhítő balzsamot kapjunk.
