Miután a THQ hosszan elnyújtott haláltusáját követően a különböző kiadók legyekként lepték el sikersorozatainak jogait, több fontos cím a Nordic Games birtokába került – köztük a Darksiders is, amelynek két részén maga a fejlesztésért felelő Vigil Games egyik alapítója, a képregényrajzoló Joe Madureira is dolgozott, ezzel egészen egyedi külsőt adva az apokaliptikus témának. Mivel az úriember tulajdonképpen szinte rögtön a második epizód debütálása után távozott a csapatból, nem sok remény maradt a kiteljesedésre (korábban szó volt egy vagy két folytatásról), bár némileg biztató volt az, hogy a franchise az új tulajdonossal életben maradhatott. Persze a történet továbbvitelénél esélyesebbnek tűnt egy soron következő bőrlehúzás, ami két esztendővel a felvásárlást követően be is következett.
Élet, Háború után
A négy lovas közül Háború volt az első, aki tiszteletét tette a sorozatban, majd két évvel később, 2012-ben jött Halál, aki testvérét szerette volna tisztára mosni, miután azt a Tanács elítélte bűnei miatt (közben mi meg szépen kipusztultunk, de a nagyok játékában ugyebár ez senkit nem érint érzékenyen). Itt kapcsolódunk be mi is a történetbe, ami egyébként, ha nem is túl összetett, azért élvezetes, pláne, hogy igazából a játékmenet az, ami mindent visz a szériát ismerve. A klasszikus videojátékok elevenednek meg a nyitott világú akció köntösében (miközben némi RPG-s vonás is hozzáadódik az összképhez): végigmegyünk feladatainkon, közben állandóan új képességekre teszünk szert, ezekre pedig az előttünk álló kihívások teljesítésén túl olyan szerep is hárul, hogy a korábban még zárt területekre is bejutást nyernek számunkra. Ezenkívül Halál teljesen jól viseli az átalakítást és a testreszabást, képességfáját minden szintlépéssel bővíthetjük, fegyvereit és ruházatát az állandó loottal és a shoppingolással bővíthetjük (annyi cuccot vihetünk vele, hogy nem akarom tudni, hova rejti azokat), sőt az elátkozott szúró-, vágó- vagy éppen ütőeszközöket feljebb is húzhatjuk más tárgyak beolvasztásával. Ilyen téren tehát egy könnyedebb RPG-s szál is bekerül a képbe, pláne azt figyelembe véve, hogy hősünk igazán brutális átalakulásra képes, amit követően a valódi kaszás bőrébe bújva rombolhatunk le mindent és mindenkit.
Haláli kiadás
Mindezen lehetőségekkel együtt a Darksiders II nagy erénye még, hogy rendkívül tartalmas. Ami más játékoknál a teljes egészet jelenti (avagy nagyjából 7-8 órát), az esetünkben csak a felvezetés. A kovácsokat segítve, kérésüknek eleget téve megtisztogatjuk az első nagy helyszínt, beszerzünk minden megigényelt eszközt, majd jön a nagy csavar, hiszen ennél sokkal több rejlik az elsőre közel 25 órában, amely még a holtak birodalmába is elvezet minket. A külsőnézetes akció időnként TPS-árnyalatot kap, csontvázakat, angyalokat, démonokat és hatalmas főellenfeleket gyűrünk le, sőt még az agyunkat is rendesen megdolgoztatjuk. Mert bár hűséges társunk, Dust mindig mutatja nekünk az utat, elég sokszor kell logikai feladványokat teljesítenünk a továbbjutás érdekében. Ha pedig hűséges társ, akkor ne felejtsük el Despair (Kétségbeesés) nevű lovunkat, aki persze majdnem mindenhova elszállít minket.
Ha már ennyi szépet mondtunk az alapjátékról, akkor térjünk ki a Deathinitive Editionre, aminek felújítási munkálatait az eredeti csapatból (is) verbuválódott Gunfire Games végezte el. Sajnos nem sok sikerrel. Az 1080p még meg is látszik, de a képfrissítés néhol nagyon leesik, Jesper Kyd fantasztikus muzsikáit hanghibák rontják el (talán tömörítési problémák), a program pedig összességében annyiban több a felbontás mellett korábbi kiadásainál, hogy minden DLC (extra cuccok, három fejenként egyórás bővítmény) bele lett szuszakolva. Húzhatnánk a szánkat, egy-két hiba pedig tényleg zavaró, de ha azt vesszük, hogy a Darksider II nagyszerű élmény, ráadásul féláron vihető az újrakiadás, akkor azért nem annyira keserű a szőlő. Pótolni és ismételni ez egy remek alkalom.
