Hogy merészelsz szembeszállni a Halállal?

Már a zene is hátborzongató -- aki látta már valamelyik trailert, az tudja, miről van szó -–, márpedig ehhez a dallamhoz csak még pokolibb látvány társul, s a kettő kombinációja pedig számomra tökéletesen átjött/bejött. A kezdő képsorok után máris az járt a fejemben, hogy bármilyen béna is lesz maga a játékmenet, de ezt tuti végigjátszom. Azt hiszem, ez sokat elárul az elborult, nyomasztó hangulatról, ami a játék egészét végigkíséri, és szerencsére nem laposodik -- többek között rövidségének köszönhetően. Nyilván van, akinek ez a stílusirányzat nem jön be, mert valóban gyomorforgató és felkavaró képsorokat szemérmetlenül tár a játékos arcába a program, ezúttal talán valóban van jelentősége a 18+ jelzésnek. Már a játék intrójában is nézünk egy nagyot, amikor a főhős éppen a mellkasára varrja a keresztesek jelképét - nézünk egyet azért, mert a látvány már nekünk fáj, illetve egyet meg azért, mert nagyon jól rendereltek ezek az videók, kár hogy keveset kapunk a sztori során, inkább egy kézzel rajzolt mozgóábrás megoldást erőltettek a múltbéli események elmesélésre...

Gondolom már mindenki ismeri a játékhős, Dante sztoriját: elvakult kereszteslovag, aki hisz a megváltásban, ha a Szent Földért harcol, gyilkol, mészárol (pontosan ebben a sorrendben). Persze egyszer minden jónak vége szakad, Dante sem kerülhette el a végzetét: már a játék elején tőrt döfnek a hátába. Rögvest érkezik is a Halál, aki szállítaná le a lelkét a pokol kínkeservébe, hogy ott lakoljon szörnyű bűneiért. Danténak elkerekedik a szeme, hiszen mi az, hogy a Pokolba akarják őt vinni, hiszen a Püspök feloldozta, meg különben is... A Halált ez különösebben nem érdekli; Dante bűnös és szembe kell néznie vele -- ezek a tények. Az elkárhozott kereszteslovagot ez nem érdekli és szembeszáll a Halállal, hogy az ultrabrutál kaszáját elvéve, saját fegyverével belezze ki szerencsétlen gyászhuszárt. Eztán úgy tűnik, visszatérünk az életbe, de sajnos életünk szerelmét, Beatricét  közben meggyilkolták és lelkével személyesen a Pokol Ura akar „összefonódni” -- ezt pedig nyilván nem hagyhatjuk, így hát irány Lucifer birodalma.

Költemény vagy megbotránkoztatás?

Nagy vonalakban és pokolábrázolásban a játék Dante Alighieri Isteni színjátékából merít, átmosva a fejlesztők fantáziájával, meg némi sablonnal. A sablonért kár, de így is érdekes. A játékban is végigkísér minket Vergilius, aki amolyan idegenvezető múzsaként funkcionál (néha felbukkan, mesél a bűnökről és a helyekről, vagy éppen ad valami varázstárgyat). A Pokol kilenc bugyrának és azok őrzőinek (játéknyelven főellenségeinek) ábrázolása is a könyv elképzeléseit vette alapul, egyáltalán nem kímélve semmilyen normát, csak facsarjon ki, undorodj el, borulj ki. Kapzsiság, falánkság, bujaság, erőszak és még sorolhatnám a Dante-féle „pokolkategorizálás” címkéit –- az alaposság gyönyörködtet, még az albugyrokat sem hagyták ki a fejlesztők --, melyek tökéletes táptalajként szolgáltak egy valóban beteg hangulatú játékhoz. Menet közben találkozhatunk azokkal az elkárhozott lelkekkel, akik az eredeti műben szerepeltek, de sok jelentőségük nincs, csupán némi információt tudunk meg róluk, illetve megbüntethetjük, vagy feloldozhatjuk bűneik alól (mikor az írott Dante a bujaság bugyrába ér, két szerelmes lélekkel elbeszélget -- morbid, de ha mindkettejüket feloldozzuk, az egy 20 pontos achievement).

Játékmenet ingovány

De akkor térjünk is át a zseniális dizájnról a játékmenetre! Nem túl izmos Devil May Cry koppintás az egész, és fejlődhetünk két irányba: Szent és Szentségtelen, ahol az elpusztított lelkek után kapott pontokból képességeinket és fegyvereinket fejleszthetjük. Azonkívül, hogy mennyire leszünk brutálisak a kaszával (Szentségtelen „út”), vagy hogy milyen hatásosan égetjük el keresztünk (Szent) fényével ellenfeleinket, más jelentősége nincs a játékban. Attól függően, hogy melyik oldalra akarunk tápolni, az utunk során előkerülő „speciális” lelkeket elbírálhatjuk (róluk beszéltem pár sorral feljebb), azaz vagy megbüntetjük -- ekkor a szentségtelen oldalunk kapja a pontokat --, vagy pedig feloldozzuk (gondolom kitaláljátok, hova kerülnek ilyenkor a pontok). Ezt néhány ellenféllel is megtehetjük, csak míg a büntetésnél látványosan széttépjük a bestiát, a megváltásnál egy minijátékot kapunk, ami eleinte szórakoztató, aztán idegesítő lesz újra és újra nyomkodni egy kereszten felvillanó gombokat a „szent cél” érdekében. Lényegében menni kell előre egy csőegyenesen meghatározott szakaszon, az ellenfelek dőlnek, aztán ha elfogynak, respawnolnak. Ezt kissé feldobni szándékozó logikai feladványok (értsd: tologass három dobozt, hogy lépcsőt alkosson -- időre) némelyikének teljesítése jóindulattal már „kihívó” feladatnak is nevezhető, de az ugrálós, kötélen csüngős platformelemek sem képviselnek komoly színvonalat.


Utunk során egész sok varázstárgyat összeharácsolhatunk (hol Vergilius ajándékozza, hol pedig véletlenül akadunk beléjük), melyek közül egyszerre 2-3 lehet aktívan nálunk, hogy bónuszképességei érvénybe lépjenek. Ezek a szokásos tulajdonságok (pl. nagyobb sebzés, automatikus blokkolás, életelszívás stb.), annyi trükk van benne, hogy sokuk Szent vagy éppen Szentségtelen erekje, tehát ha még fejletlenek lennénk valamely irányban, akkor nem tudjuk használni. Manapontok sem csak díszből vannak a kijelzőn, hiszen négy komoly varázslatot is össze fogunk szedni az út során, melyek okos és folyamatos használata nélkül nehezebb fokozaton egész biztos, hogy a kárhozat jut osztályrészül.

Nagy vonalakban ez a koncepció, de hál’ istennek a pokol teremtményei egész változatosak, minden bugyornak megvan a sajátossága, a főellenségek is monumentálisak és élvezetesek a harcok, ráadásul a kombóarzenál sem vészes. Alapvetően három támadó gomb van, melyeket felváltva nyomogatva, jó kis összefűzött támadásokat hozhatunk elő pofonegyszerűen, de később, amikor felfejlődünk, néhány plusszgomb bevetésével aztán tényleg elszabadul a pokoli kasza. Amilyen brutális és látványos mozdulatai vannak Danténak, attól valóban félhet Lucifer, és muszáj is lesz használni őket, hiszen már a második fokozat is tartogat kihívásokat rendesen (összesen 4 nehézségi szint van, amit menet közben bármikor átállíthatunk). Egy végigjátszás alatt nem untam bele a kaszabolásba, köszönhetően annak, hogy kellemes dózisokban kaparinthatunk meg hasznos és új trükköket, másrészről, mert tényleg iszonyat látványos a játék, harmadrészről pedig újra előjön, hogy rövid. Mire beleuntam volna, vége lett, kb. 7-8 óra alatt. Újrajátszásra a feltápolt karaktereddel van lehetőség, illetve kapunk egy nem túl izgalmas játékmódot, ahol az idő a legnagyobb ellenség: egy arénában hullámonként újabb pokolfajzatok özönlenek, némi időbónuszért cserébe. Ezt addig csinálhatjuk, amíg el nem fogy az idő, vagy túl nem éljük mind az ötven hullámot. Mindemellé még a fejlesztők fizetős DLC-ként ígértek rangrendszert, meg kooperatív módot néhány szakasszal -- tehát nem az egész sztori lesz így végigjátszható. Kicsit szegényes a variációk tárháza (főként, hogy egy részéért majd még kéne fizetnünk), és ezt nem tudták kompenzálni a Dante életművéről szóló kis extrával, illetve a koncepciórajzokkal sem.

Végítélet

Ezt is megéltük! Kárhozottból megváltó lett, hiszen nem is volt az olyan régen, amikor mindenki antikrisztusként bánt az EA-vel, mivel szinte csak a sorozatokról húzták le a rókabőröket. Mostanra viszont sokat változott a kiadó, hiszen mer új szériákat indítani -- méghozzá elég merész koncepciókkal --, mer megbotránkoztatni, mer újítani. Sőt, újabban szinte csak ezt teszik, nekünk pedig az egyik szemünk sír, a másik meg nevet, mert ezen jó szokásukat egyre kevésbé szándékoznak a PC-seken kamatoztatni -- a Dante’s Inferno sem jelenik meg erre a platformra -- , viszont egy zseniális látványvilágot ötvöztek egy közepes játékkal, aminek csak örülni lehet. Főként, hogy folytatása következik...


Íme a kilenc pokoli kör sorrendben, balról jobbra:
1: A pokol tornáca, 2: Bujaság, 3: Falánkság,
4: Kapzsiság, 5: Indulatosság, 6: Eretnekség,
7: Erőszakosság, 8: Tisztességtelenség, 9: Árulás