A hírekben gyakran lehet látni, hogy a kiadók miként küzdenek a korhatár-besorolásokkal. Ezzel szemben a Cry of Fear svéd alkotói semmit sem rejtettek véka alá, főleg azt nem, hogy egy eredendően felnőtteknek szóló túlélősdit fogunk végignézni a játékkal töltött mintegy 30 óra alatt. Hangjuk nyomatékosítása érdekében rögtön a nyitókép a játék egyik hátborzongató jelenetét ábrázolja egy figyelemfelkeltő szöveg társaságában -- a magyar popkultúra ékesen csengő szlogenjével tolmácsolva: telepítése csakis erős idegzetűeknek ajánlott!
Ritmikusan heveny EKG-görbe
És ez nem pusztán marketingblöff, a játék alatt végig tényleg széles a spektruma az idegrendszerűnket ingerlő tényezőknek. A legprimitívebb, váratlan pillanatban nekünk ugró hang- és látványeffektektől kezdve a kifordult ábrázolásmódon keresztül a pszichés támadásokig az összes undorkiváltó dolog felbukkan. Mindez odáig fajul, hogy a fejlesztők totál plánban mutatnak be öngyilkosságot, kivégzést, némely leterített ellenfél haláltusáját pedig zokszó nélkül kicserélték gyereksírásra -- amit a végigjátszott történetből feltekert gombolyag ismeretében mélységesen betegesnek tartok. A játék választott címe, a Cry of Fear tehát teljes mértékben jogos, és nem felmentésként írom, de ez a néhol elítélendő rémisztgetés egyáltalán nem öncélú, hanem az elbeszélés szerves részét képezi -- csak éppen kezdetben nincs meg egy rettentő fontos információmorzsa, ami abban segítene, hogy helyükre billenjenek az abszurd események.
Mert bizony a bizarr történet a játék fő erőssége, annak ellenére, hogy nyögvenyelősen indul. Egy kisebb inzultust követően suhanc főszereplőnk a már-már termékbojkottért kiáltó rövidtávú memóriazavarral ébred egy sikátor közepén, és az első két épeszű gondolata, hogy haza kellene jutnia, és egyáltalán, hogyan került ide. A hét fejezetben bemutatott, alapvetően lineáris, ugyanakkor fordulatokban gazdag és alternatív befejezésekkel rendelkező történetszálon való átverekedés ezekre (illetve a folyamatosan felmerülő újabb kérdésekre) egy rendkívül meghökkentő választ ad, és alatta néhol garantáltan értetlenül pislogunk majd. Mondjuk aki figyelmesen jár-kel a világban, az már menet közben össze tudja rakni a dolgokat, de örömteli hír, hogy akadnak olyan fejlesztők, akik egy hosszabb, teljes értékű forgatókönyvet tesznek egy ingyenes játék mögé. Ennek fényében nagyon is érthető, hogy a Cry of Fear díjakat nyert Half-Life modként is, ezután pedig a közösség beemeltette a Steam Greenlight programjába.
Mindig tölts fel az egyenleged!
A rövid felocsúdást követően szinte rögtön egy beérkező SMS hangja hívja fel a figyelmet korunk nélkülözhetetlen kellékére, a mobiltelefonra, ami egyébként hasznos kellék lenne, ha a kártyán volna pénz, és ha tetszőleges telefonszámot tárcsázva nem egy idegen ormótlan üvöltése válaszolna a vonal túloldaláról. Így aztán funkcionalitásától megfosztva, szinte végig csak elemlámpaként szorongatjuk, és kifejezetten okos dolog, ha kombináljuk a zsebünkben lapuló késsel, vagy a felvehető pisztolyokkal. Az alacsony költségvetés ellenére a történet során többféle típusú fegyvert szedhetünk össze, amik között azért választanunk kell, hiszen oldaltáskánk rejteke kevés helyet biztosít ezeknek, a továbbjutáshoz begyűjtendő tárgyaknak valamint és az éltető erőt rejtő fecskendőknek, így néha agyalhatunk rajta, hogy melyik menő puskát dobjuk el mondjuk egy fránya ásó kedvéért.
A sikátorból kikecmeregve, a kocsitorlaszokkal tördelt kis utcákban, vagy a leharcolt lakóépületekben végig tartja magát a kipusztult svéd nagyvárosi hangulat. Ebből csupán az ellenfelek lógnak ki, de ők eléggé. Első randi gyanánt például egy bizarr, vörös színű pulóverben, rángatózva, kalapáccsal a kezében ránk támadó emberszerű lénnyel találkozunk, aki látványosan elüt mindentől, mint ahogyan a későbbiekben is furcsa teremtmények törnek majd az életünkre. A csápoló, groteszk balerina, az emberi fejekben gazdag fa az út közepén, vagy a fa tetejére lógatott, fejjel lefelé egy vaságyhoz kötözött, szerveket dobáló emberke mind-mind az érthetetlen kategóriát erősíti mindaddig, amíg ki nem derítjük, mi a fene is történik körülöttünk, és ki nem tisztul, mi is ez a lázálom. Odáig pedig igazán rögös út vezet, tele simán legyőzhető, vagy netán sérthetetlen rosszakarókkal, akikkel szemben az elinalás az egyetlen fegyverünk. Mindezek tetejébe pedig mindegyik fejezet végén trükkös módon kiirtható főellenfeleket kell megreguláznunk, hogy az utolsót követően, egy drámai befejezésben fény derüljön mindenre.
Nem csak a félelemtől sírunk!
Az élmény tekintetében azért nem annyira egyértelmű a helyzet: gyakran csap unalmasba a mászkálás, és egy ingyenes játékban, amit egy szebb napokat megélt motorral készítettek el, a megjelenítés, továbbá a régebbi technológia igencsak jó támadófelületet nyújt a bírálatnak. Nem is vitás, hogy mai szemnek nem igazán emészthetők a sövénynyíró ollóval faragott tárgyak, de talán jobb is, mert így nem éli bele magát az ember ebbe a súlyosan depresszív hangulatba -- bár az „anyajátékra”, a Half-Life-ra egyáltalán nem jellemző ütközésdetektálási malőrök, vagy az Alt+Tab kombinációra érdemben kifagyó steames integráció kevésbé megbocsátható. Ezek azonban a bevállalható kategóriába sorolhatók -- mindezekkel együtt csakis azok merjenek (egyedül vagy kooperatív módban) kacérkodni a Cry of Fear kipróbálásával, akiknek rendkívül edzett a pszichéje.
