A Paradox az évek során egy egész láncolatot épített fel a grand strategynek nevezett komolyabb műfajban, kezdve az Europa Universalisszal, át egészen a Victorián (mármint a viktoriánus kort felelevenítő játékon...), a Hearts of Ironig. Előbbiek közös motort is használnak, amely Carl von Clausewitz porosz hadigéniusz után kapta a Clausewitz Engine nevet. A zengzetes titulus ellenére azonban ezek a játékok korántsem a grafikus művészet csúcsai, nyilván állnak egy térképből, amely 3D-s viszonylatban azért jól felismerhetővé teszi Európa államait, és különböző figurákból, amit a játékos körökre osztott vagy valós idejű rendszerben tologathat. Esetünkben az utóbbi valósul meg, de a sebessége szabályozható, így nem nagy kunszt lepergetni néhány évszázadot, ugyanakkor a háborús időszakokban napra pontosan is követhetjük az eseményeket. A Crusader Kings a maga idejében (2004) hasonlóan debütált, és a kissé harmatos látvány mellett kitűnő tartalommal vívta ki a kritikusok elégedettségét. A látvány sokat javult a folytatásban, a szimuláció, pedig felejthetetlen. 

Ahhoz, hogy megértsük mekkora szabadságot kínál a játék, elég elképzelni, hogy Európa teljes nemesi rendje felvonul a játékban, és bármelyik előkelő família fejét megszemélyesíthetjük, hogy aztán generációkon át vezessük... de várjunk csak -- tényleg, hová is? A Crusader Kingsben ugyanis nincsenek célok, nincs égi szózat, hogy itt mindenkinek királlyá kell válni, és nem kötelező Európa teljes térképét zsebre vágni. A játékos és a folyamatosan mozgásban lévő politikai erők közösen alakítják a sorsokat, s ez néha teljesen kitörli a dinasztiát a térképről (game over), máskor pedig egy szerencsés házasság, vagy örökletes cím folytán a csúcsig repíti. Egy kisebb grófság pozíciójának megerősítése, vagy egy ellenségektől körülvett királyi ház életben tartása már bőven elegendő motiváció lehet, úgyhogy csapjunk is bele!

A kutyabőrtől a hétszilvafáig…

A kezdő térkép a hastingsi csata évéből, 1066-ból tükrözi vissza a korabeli európai állapotot, és 400 évig lehet menetelni rajta, egészen a Bizánci Birodalom bukásáig. A tartományi felosztás és a kiosztott címek pedig egy ötös tagolás eredményei, szemben az első résszel, ahol a feudális kasztokból csak hármat jelenített meg a játék. A legkisebb egységet a városok, püspökségek és várak élén álló, bárói gyűjtőnévbe zsuppolt vazallusok jelentik, akiket nem lehet megszemélyesíteni, és önálló udvartartásuk sincs. A tartományok élén álló grófok, és a több grófságot összefogó hercegek, valamint az országokat irányító királyok között azonban szabadon tallózhatunk, sőt ha valakinek lennének nemesi felmenői úgy ezer évre visszavezetve, akkor örömmel üdvözölheti itt, mert a Paradox alapos kutatómunkát végzett. Nyilván nekem nincs, mert ama esetben nem a cikket írnám. A Német-Római Birodalom és a Bizánci Birodalom fejét képviselő két császár a legmagasabb szint, és ezek a legnehezebben játszható karakterek.  

Oszd meg és uralkodj!

A kiszemelt családfő éli a középkori arisztokrácia mindennapjait -- tudjátok: mérgezések, háborúk, úrhölgyek zaklatása, ilyesmik. Vannak vazallusai, saját udvartartása, tanácsa és családja, sőt amennyiben nem ő a király (bár még a királyok is lehetnek a császárok vazallusai), akkor lesz egy hűbérura is. Ez már önmagában rengeteg karaktert jelent, és ezek nem csupán a címeikben, kinézetükben és alaptulajdonságaikban különböznek, de a közel száz jellemvonásból (trait) jónéhányat felszednek az életútjuk során, ide értve a hét fő bűntől a paranoiáig mindent. A személyes relációkat egy külön mérőszám mutatja, tehát mindenkiről tudható, hogy milyennek lát minket, és mi is megítéljük őt. Ez a szám ráadásul részletes bontásban adja ki az ellentétes személyiségjegyekből adódó különbségeket, és a döntéseink következményeit. Még egy császár sem kobozhatja el büntetlenül a  kiosztott címeket, és az alattvalókat sem lehet tömegesen a hóhér bárdja alá terelni, ugyanis nagyon könnyen a nyakadba szakadhat egy zsarnok feliratú tábla, és hipp-hopp szétkapják a birodalmat az elégedetlenkedők.

Szeretnél egy erős királyságot, ahol a grófok és hercegek az engedélyed nélkül nem bocsátkozhatnak háborúba? Nos, a lehetőség megvan, de a vazallusaid a megnyirbált jogok miatt még az unokáidra is ferde szemmel néznek majd. Minden egyes cselekedetünkhöz meg kell teremtenünk a jogalapot, tehát egy (bizonyított) felségáruló élete végéig rohadhat a várbörtönben, és akkor nem lesz asztalcsapkodás. A zsenialitás még azokban a pengeélen táncoló lehetőségekben is megmutatkozik, ahol a Paradox csapdákat és lehetőségeket egyaránt felállított, ilyenek például a merényletek – hisz a siker soha nem biztos, és a lelepleződés kudarca keserves. A szereplők egyéni ambícióikkal és tervekkel hálózzák be a világot, amely a mi nézőszögünkből egy listában tömöríti a kiválasztható lehetőségeket, másokét pedig a kémek jelentéseiből ismerjük meg. Az elgondolás tökéletes, mármint, hogy öljük meg a feleségünket, sőt gyűjthetünk támogatókat is a csínyhez, vagy vegyük fel a királyi tanácsba bekerülés ambícióját, és ha sikerül, lesz nagy jutalmazás -- de a lista annyira sovány és kérdőjeles vállalásokból áll, hogy ide nagyon elkelne egy kövér DLC.

Fegyverben a nemzet….

A készítők nagyon ötletesen gondoskodtak arról, hogy egyetlen generáció alatt ne lehessen felszántani Európa térképét, ugyanakkor a vazallusokat megkerülve még maga a király se hozhasson létre komoly, önálló katonai erőt. Először is, nem birtokolhatsz minden címet: van egy limit, és ha ezen a limiten belül is túl nagy a birtokaid összessége (demesne), akkor az irigyeiddel kell szembenézned, ha pedig túl kevés, akkor miért tisztelnének. A sereget a saját haderőd és a vazallusok kötelezően kiállítandó bandériumainak összessége adja, és egyetlen kattintással életre kelthető a hadigépezet. A gyülekezés már más tészta, az időbe telik, továbbá nem indítható háború a készültségi fázisban, ami szintén nagy okosság, mert így az ellenfél is felkészülhet. A keresztény királyok és persze a vazallusok sem léphetnek fel egymással szemben nyomós ok nélkül, léteznek ugyan de jure (törvény szerint) téged illető címek, területek, amikért harcba szállhatsz, de nem lehet mindenki fél Európa örököse. Tehát amennyiben nincs ilyen ok, akkor igyekezzünk kreálni egyet. A kancellár néhány év alatt biztos megtalálja a cassus bellit (a háború okát), bár ez lehet, hogy csak az egyik udvaroncod gyenge öröklési igényére épül, de kezdetnek megteszi. Formálisan bejelentjük a hadüzenetet, amely egy bizonyos terület vagy cél megszerzésére irányul, és fontos, hogy csak ezek a követelések vívhatók ki, mert a háború során elért többi eredmény a kötelezően érkező békelezárással megy a levesbe. Miért is jó ez? Nos, így Európa térképe nem egy háborúk perzselte, miniállamokra szakadt, zajos kavalkád, hanem egy viszonylag stabil felület. 

Majdnem király…

Sok apró részlet, véletlenszerű események tömkelege (event), és a történelem kötelező hullámai (pl. keresztes hadjáratok, tatárjárás) koronázzák a játékos szorgos áskálódásait. A kezelőfelület mindehhez barátságos partner, és tulajdonképpen a legmélyebb összefüggések mögött is végtelen egyszerű sémákat találunk. Például a törvénykezésben, egy uralkodási ciklus maximum két törvényt engedélyez, azokat is szigorú feltételekkel, és ez biztos garanciát jelent a hosszú távú játékmenethez. A fejlesztés szintén egyszerű, ám a kölcsönhatásai messzire érnek, a szabadon választott tanácsnokaink pedig a kémkedéstől a lázadások visszaszorításáig minden feladatra fel lettek készítve. A hadvezéri kvalitások a statisztikai alapon megjelenített csatákban kissé a háttérbe szorultak, de a játék a középkori hűbéri viszonyokat szinte tökéletesen modellezi le, és ha történetesen ezt egy Total War minőségű keretben kapnák vissza, akkor már promótálnám is az év játéka címre.