Ha első körben ránézünk Crookz: The Big Heist nyújtotta pályákra, a hetvenes évek funkyját magában hordozó külsőre, akkor önkéntelenül kapnánk fel a trapéznadrágot, hogy hajunkat mikrofonformába gyúrva élvezzük ki a nosztalgikus dallamok alatt összehozott rablásokat. A művészeti dizájn az indító képsorokkal és a hangmintákkal válik majdhogynem tökéletessé, amihez a fejlesztők még egy rövidfilmet is összehoztak Ron Jeremyvel, a korszak egyik legikonikusabb önszeretgető figurájával (na jó, ez tette őt híressé, de másokat többször szeretgetett meg a vele készült felnőttfilmekben). Szóval, ez utóbbit is érdemes megtekinteni a játék előtt – amiből egyébként pedig ajánlott először a próbaverziót letölteni, nehogy keserű tapasztalat járjon a majd’ harminceurós vásárlás mellé.
Bűnöző bűnözőnek farkasa
Amennyiben belevágunk a nagy balhéba, avagy az évszázad rablásába, egy betanító szakasz mutatja meg az elsőre túlkomplikáltnak tűnő rendszert, ami valahol eszünkbe juttatja a Commandos-sorozatot és a korai Rainbow Six-epizódok megtervezős fázisát. Némi párhuzam még a Door Kickers és a Breach & Clear kapcsán is észrevehető, de ez inkább csak az első ismerkedések esetében igaz, a későbbiekben nyilvánvalóvá válnak a különbségek, amik ésszerűek, ha azt nézzük, hogy ezúttal nem egy profi terrorelhárító osztagot, hanem egy szintén veteránokból álló bűnözői csapatot irányítunk.
A történet szerint ez az igazán vérbeli tolvajbanda éppen „a nagy betörést” készül végrehajtani, mikor elárulják őket, azonban szabadulva a rabláncoktól nem úgy tűnik, mintha tanultak volna az esetből, ezért ismét nekiveselkednek a feladatnak, nem mellékesen igyekeznek borsot törni annak orra alá, akinek a rajtakapást köszönhetik. Hogy bevégezzék küldetésüket, egészen pontosan 18 missziót kell teljesíteniük, ebbe pedig sok minden belefér: erőmű, rendőrőrs, múzeum, raktár-telep, előkelő villa.
Törj be mindenhova!
A játékmenet azonban nem egyszerű, egészen komoly kihívás elé állítja a felhasználókat, elvégre nem egy szimpla akció- vagy éppen lopakodós játékról beszélünk, a Crookz esetében ugyanis rendkívül időigényes feladat már maga a megtervezés is, amivel majdhogynem a legtöbb percet és órát tölthetjük el a végigjátszás során. Kezdjük ott, hogy embereinket Pause-üzemmódban és valós időben egyaránt irányíthatjuk, kijelölhetjük nekik lépésről-lépésre az útvonalukat és főbb cselekedeteiket, majd mindezeket törölhetjük is, miközben bármikor válthatunk a rendelkezésre álló tagok között. Jó érzékkel hozzá lehet szokni ennek a ritmusához, elvégre bár vannak olyan esetek, amelyeknél hirtelen kell változtatnunk előzetes terveinken, de átlagban, ha alaposan megnéztük az eligazítást és a rendelkezésre álló helyszínt és annak minden akadályát, nem indokolt az utólagos tűzoltás.
Merthogy igen aprólékos, részletekbe menő felvezetés tartozik minden egyes épülethez, amit át kell kutatnunk – ez pedig szó szerint értendő, elvégre a fő feladat (valaminek az ellopása, vagy éppen egy üzenet hagyása) mellet temérdek pénzzel teli aktatáska és láda várja, hogy eltulajdonítsuk tartalmukat. De visszatérve: a szükséges információk meghallgatása után a hatemberes felhozatalból összeállíthatjuk 3-4 fős csapatunkat, kiegészítő felszerelést vásárolhatunk nekik (a teljesített küldetésekkel bőven lesz forrásunk, emiatt tehát nem kell aggódni), ezután pedig ha minden útvonalat átrágtunk, mindent bemagoltunk és tüzetesen átvizslattunk, mehet a tényleges akció.
Az ember tervez…
Ez a második legélvezetesebb szegmens a Crookz során: a kamerákkal, őrökkel, lézerekkel és elektronikusan zárt ajtókkal teli folyosók és termek sorát akár több irányból is megközelíthetjük (bár nem egyszer fogják a kezünket, illetve idővel rájövünk arra is, hogy lehetőségeink száma sem annyira végtelen, mint ahogyan az elsőre tűnik), kihasználhatjuk a szellőzőket, különleges képességeiknek köszönhetően bandánk úgy hatol be a céltárgyig, hogy az senkinek nem tűnik fel. Egyikük akrobatikus mozgással cselezi ki a biztonsági cuccok egy részét, a másik a feltörések (ajtók és dobozok) nagymestere, a harmadik kiüti és elszenderíti az őröket. A technikai zsenivel persze megbuherálhatjuk az elektromos berendezéseket, kiiktathatjuk a kamerákat is, azonban majdnem minden akadály elhárítható erre a célra kiképzett szakember nélkül, elvégre a felderítendő terület mindig rejt néhány rajzolt ikonnal jelzett eszközt, aminek birtokában (és a misszió előtti vásárlással megvéve) szintén megoldhatjuk a felmerülő problémákat. Így például a betörések, zárak mestere sem szükséges a csapatba, ha éppen ott van néhány feszítővas és kulcs a 3D-s, izometrikus külsővel megáldott helyszíneken. Ennek a változatos rendszernek köszönhetően lesz a The Big Heist igazán élvezetes és változatos, ráadásként az alapvetően húsz óra körüli játékidő precíz tervezés, maximalista eredmények esetében a kétszeresére is simán megnőhet.
Plasztikus sztereotípia
Első körben jónak, izgalmasnak és változatosnak tűnik a Skilltree Studios produkciója, ám a kezdeti lelkesedés sokaknál csökkenhet az egyébként igen tipikus, sőt sok esetben élettelen összetevőknek köszönhetően. A karakterek mintha nem is lennének (képességeiket leszámítva), a párbeszédek és átvezetők hihetetlenül unalmasak és feleslegesek, főleg a béna szinkronok miatt, de ugyanezt igazából a tipikus, minden egyediségtől mentes zenékre is el lehet mondani. Utóbbiakat hallgatva az Így jártam anyátokkal Barneyja jut az eszembe, aki éppen a reggie műfajt jellemzi… „…melyik is az a szám? Ja igen… mindegyik!”: a Crookz soundtrackje pont ilyen, mintha a hetvenes évek jellemző pornófilmes, álmatag muzsikáit vették volna alapul, hogy az agymunkát igénylő játék mellett (ami emiatt valahol lefárasztja elménket) még véletlenül se maradjunk ébren. Emellé ha mindez nem lenne elég, a kor összes tipikus karakterét megkapjuk, kezdve a hippitől, a mikrofonhajú, dögös és függetlenül is erős macáig.
Persze az, hogy a Crookz: The Big Heist mennyire tesz mély benyomást az emberre, leginkább attól függ, mennyire kedveljük ezt a taktikázós, előre tervezős stílust. Mert hiába a sok klisé és sztereotípia, valamint néhány unalmasabb összetevő, a játék lényegét az útvonal felépítése, a csapat összeállítása, majd a feladat végrehajtása jelenti a Sims 2-re is hajazó környezetben. Az őrjáratok állomásainak pontos helyét előre látjuk, ahogyan a különböző csapdákat is, emiatt jó előre agyalhatunk a megoldáson: vajon melyik útvonal lesz a tökéletes az aktuális rabláshoz? Amennyiben pedig valaki kifejezetten él-hal ezért a rendszerért, imádja precízen megoldani a küldetéseket mindenféle hiba nélkül, az nagy eséllyel rendesen rá tud kattanni erre a programra is, főleg hogy kapunk ráadásként tíz kihívásos missziót is, melyeknél nem választhatunk a tagok és a felszerelés terén, így rögzített beállításokkal kell nekiesnünk az adott feladatoknak, ami még jobban bonyolítja az egyébként sem kifejezetten egyszerű játékmenetet. Egy próba mindenesetre mindenképpen ajánlott a vásárlás előtt, amihez a demo tökéletesen megfelel, elvégre a közel harminc eurós árnál már nem mindegy, mennyire is esünk bele a játékba.
