Mindig adva van egy történet (például barátokat kell kibékítenünk, szerelmeseket összehoznunk, stb.), ehhez loopok formájában ismétlődik egy képsor és egy zenei alap. Nekünk az utóbbira kell pár eszköz segítségével (pl. vokálkészlet, dobminták, gitárriffek és még pár dolog) improvizálnunk valami jót. Van egy elégedettséget mérő csík – minél több mindent csinálunk, annál inkább lesz elégedett mindenki velünk (de hogy igazából ki, az rejtély), és egy adott pont után továbbjuthatunk. Idővel lemezt vehetünk fel, a számainkat exportálhatjuk mp3-ba, és lehet saját borítónk is, de az egész nem jó, nem szórakoztató. Az ugyanis a Cosmic DJ óriási nagy baja, hogy a viszonylag jópofának nevezhető ötletét semmilyen gondolattal nem tudja kibontakoztatni.
ÖCCÁ
Én fél óra után rájöttem arra, hogy gondolkodás helyett elég veretni egy jót. A dobokkal felrajzoltam egy sima 4/4 ütemet (ezzel az adott pályához szükséges érték legalább negyedét mindig hozom), aztán összebohóckodtam a dobokkal és a szintikkel valamit. Teljesen mindegy, hogy van-e bármi értelme annak, amit csinálunk: az számít, hogy minél több hang szólaljon meg minél többször. S tulajdonképpen emiatt veszti el minden komolyságát és szórakoztatófaktorát a Cosmic DJ. Behatároltak a lehetőségei, és semmi jóra nem futja belőle – ökörködni meg egyáltalán nem érdemes vele. Azért kár érte, mert jópofa unaloműző lehetett volna az üres tízperceimben, de csak ideges leszek tőle. Mondjuk, a tesztelés után verettem egy megnyugtatót a YouTube-on, és az legalább jó volt.
Az első percekben még elment, amit kaptam, aztán hosszabb időt eltöltve vele kifejezetten szenvedtem a Cosmic DJ pörgetésével, és még most sem tudom, hogyan lehetne a legjobban megragadni ennek az egésznek a lényegét. Az elején leszögezem: ez nem a szó klasszikus értelmében vett játék, hanem egy jelentősen lebutított zeneíró szoftver, amiben nekünk egy adott szituációban, adott témára kell egy adott hangkészletből valami dallamosat vagy ritmusosat kihoznunk, hogy továbbjuthassunk a következő pályára, ahol megint kezdhetjük az egészet elölről. Mindent a zene erejével kell elérnünk – ezt az MC minden pályán kihangsúlyozza –, így aztán nem kell a szofisztikáltságra törekedni. Lényegében arról van szó, hogy dobjunk össze valami tartalmasat (értsd: álljon sok elemből), mert azt a virtuális közönség imádja, és akkor simán helyben vagyunk.
NOJABES
Ami érdekessé teheti egy darabig ezt az egészet, az a hangkörnyezet. A Cosmic DJ ugyanis a nevéhez hűen azt az analóg/digitális, futurisztikus 1980-as éveket képzeli el ritka ízléstelen modernséggel, amihez most tömegesen nyúlnak előszeretettel napjaink zenészei. Mondjuk sok példát nem tudok mondani, de a magam underground beállítottságával azonnal Space Dimension Controller ugrott be (tőle a Love Quadrantot minimum érdemes meghallgatni, ha már legalább elolvassátok ezt a cikket, de az olyan elvetemültek, akik ki is próbálják ezt a játékot, nyugodtan rámehetnek az M83 Midnight Cityjére is, hogy még egy jó számot hallhassanak), ám míg a valóságban ehhez a stílushoz sokan jól nyúlnak hozzá, addig a Cosmic DJ-ről semmi jót nem lehet elmondani. Na jó, a grafika a maga módján aranyos ehhez a felálláshoz, de tíz perc után már az sem ment meg semmit.
