Contrast teszt

Egy kezdő indie csapat debütáló játékában szinte biztos, hogy belefuthatunk a tapasztalatlanság gyerekhibáiba, amiket a találékonyak ügyesen palástolnak egyedi ötletekkel és egyszerűbb mechanikával. A Compulsion Games viszont keményebb fába vágta fejszéjét a Contrasttal, ami már első ránézésre sem tűnik szokványos kalandjátéknak: főhősünk feladata úgy eljutni egyik pontból a másikba, hogy árnyékká alakulva cikázik a különböző felületeken. Ez a koncepció annyira ígéretesnek tűnt, hogy az IGN egyik szerkesztője egyenesen a kedvenc játékává választotta a Contrastot az idei PAX-on, és úgy jellemezte, mint „a Casablanca és a Portal keveréke”. Bár apróbb csetlés-botlások tényleg találhatók a programban, de még így is az egyik legérdekesebb ötleten alapul, amivel mostanában találkozhattunk a játékvilágban.

Ha leszáll az éj

A szívlágyító történet a kilencéves Didiről szól, aki egy szétszakadt művészcsalád legifjabb sarja. A játék az esti takarodó idején indít, mikor is a kislány lefekvés előtti puszinál bánatosan arról faggatja Kat nevű édesanyját, mikor tér vissza hozzájuk rég nem látott apukája. Ezt követően irányításunk alá vehetjük Didi képzeletbeli barátját, a hosszú lábú, akrobata Dawnt, és ezzel el is jutunk a játék egyik legérdekesebb részéhez, ugyanis csak őket látjuk valódi formájukban, a többi szereplő jelenlétéről expresszív árnyékok és hangok árulkodnak. Didi éjszaka kisurran, hogy megnézhesse anyukája előadását, és eközben fültanúja lesz szülei beszélgetésének, melyből kiderül, hogy Kat rakta ki a férje szűrét. A férfi ezért cirkuszt szeretne alapítani, hogy visszanyerje neje megbecsülését, és a híres illuzionistával, Vincenzóval akarja magához csábítani a közönséget. Mindehhez viszont szüksége lenne felszerelésre, hogy az előadásáról felvételt mutathasson a befektetőknek. Didi mindenképp szeretne segíteni, hogy minél előbb visszakaphassa apját, ezért Dawnnal felvételeket lop Vincenzo menedzserétől. Kotnyeleskedésük után kezdetét veszi az árulással, irigységgel és érzelemmel teli történet, meglepő fordulatokkal, gyermeki perspektívából elbeszélve.

És lőn világosság!

Bár a játék megjelenése mai szemmel már kissé idejét múltnak hat, ám a tervezők a hangulatkeltő, apró építőelemeket remekül válogatták össze. Az árnyjátéknak keresve sem találhattak volna jobb helyszínt, mint Párizst: az 1920-as évek szürreálisan bohém környezetét a fejlesztők performance-művészekkel, illuzionistákkal és artistákkal népesítették be. A háttérben dzsessz szól, a cigarettafüstös bárok barna likőrt kínálnak, a számunkra láthatatlan emberek miatt pedig az üresség és a magány érzete betölti az utcákat. A bevezető feladvány után érdeklődve figyeljük, hogy mi mindent hoztak ki a készítők az árnyakkal való játszadozásból, ám idővel a csalódottság veszi át a kíváncsiság helyét.

Az irányítás meglehetősen egyedi mixtúra, a külső nézetből látott Dawn egy gombnyomásra a háromdimenziós világból a síkban mozgó árnyékká válik, így jutva el olyan helyekre, ahová valódi formájában képtelen lenne. A feladványok során legtöbbször fényforrásokkal kell játszadoznunk, és ezekben Párizs éjszakai élete igencsak bővelkedik; reflektorok, projektorok és különféle tárgyak mozgatásával érhetjük el, hogy a megfelelő szögben vetülő árnyékuk járható platformokként szolgáljon számunkra. A már említett szélsőségek először itt ütik fel a fejüket: a játék vagy remek fejtörőkkel szolgál, amik láttán tátva marad a szánk, vagy nagyon unalmasakat – a kezdeti erős indulást később felváltják az önismétlő, bugyutább puzzle-k. A legyűrendő feladatok ráadásul nem fokozatosan nehezednek; megesik, hogy triviálisan egyszerűek (például doboztologatások) követik a trükkösebbeket, a fogósabbaknál pedig nem mindig kapunk hatékony rávezetést, így garantálva számunkra pár feszültebb percet. A kihívás csapongó mértékét ugyan meg lehet szokni, de azért zavaró, hogy egy kissé összeszedetlen játékmenet öleli körbe az amúgy jól vezetett történetet.

Sziluettekkel táncoló

A fejtörők mellett sokszor a manőverezés is próbára teszi a türelmünket, lévén a mozgás nagy pontosságot igényel, ám ehhez képest nem túl rugalmas. Egyetlen rossz mozdulat is elég ahhoz, hogy kicsusszanjunk a sík világból, ami a kevésbé előrelátóan megtervezett platformok miatt általában be is következik, sokszor önhibánkon kívül. Emellett nem lehet szó nélkül hagyni a gyakori hibákat és beakadásokat sem, technikailag sajnos nem sikerült tökéletesre csiszolni a sziluetteken való ugrabugrát. Ám ha türelmesek vagyunk, és megfogott minket a Contrast világa, akkor érdemes Didiéket elkísérni a történet végkifejletéig, ugyanis a játék minden hibája ellenére is tartogat kellemes perceket és pár nagyon ötletes megoldást – emiatt nem bánja meg az ember a vele való találkozást.