Első ránézésre a Condemned akár a FEAR ikertestvérének is tűnhet; szembeötlőek a hasonlóságok, mégis két teljesen különböző hangulatú, stílusú játékról van szó. Nem mondanám, hogy ha tetszett a FEAR, automatikusan rajongani fogsz a Condemnedért is (és fordítva), mindenesetre egy biztos: a 18-as korhatár és a sűrű alsónemű-cserére ingerlő történet és környezet mindkettőben jelen van, a Condemnedben talán még kicsit erősebben is, mint a FEAR-ben. Ha úgy érzitek, nem volt elég Alma Wade ijesztgető hadjárata, érdemes pár óra erejéig lehuppannotok a Condemned elé, egy-két szituációban garantáltan túlteljesít minden paráztatást, amit valaha PC-s játék előtt ülve átélhettetek.
Már a történet is kellően elmebetegen indul (egy perverz sorozatgyilkos ügyesen ránk, a nyomában loholó nyomozóra tereli a gyanút, de annyira, hogy kis híján magunk is elhisszük); természetesen, ahogy haladtok előre a sztoriban, egyre csak elborultabb és átláthatatlanabb lesz minden. Először tapsikoltam, amikor láttam, hogy egy szövetségi ügynökkel vagyunk, előre dörzsölgetem a tenyerem, hogy büntetlenül gyilkolhatok mindenfele, csak elő kell kapnom az igazolványt, és „FBI, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló...”, de hamar lecsillapodott az örömködés. Hősünk, Ethan Thomas meghökkentően rusnya és ellenszenves (az én kifinomult ízlésemnek legalábbis), ellenben a szütyőjében elfér egy egész Helyszínelők-laboratórium, amivel úton-útfélen mintákat fog venni, meg fotókat készíteni. Ez annyira leterheli szegényt, hogy a kezébe csupán egy fegyvert képes fogni, és azt is olyan lassan kezelni, mint egy drogos lemming. A fegyverek nagy része ráadásul nem is lőfegyver, ahogy egy FBI-alkalmazottól elvárná az ember, hanem közelharcra jóval alkalmasabb balták, kalapácsok, csövek, fadarabok, utcatáblák és így tovább. Pár óra játék után kezdtem megérteni, miért jár bónusz ha csak közelharci fegyverekkel küzdjük végig a játékot… Eleinte azt hittem, ez nehéz lehet, aztán miután 3-4 óra alatt összesen úgy 12 töltényt találtam, megvilágosodtam: talán eleve úgy kellett volna gyúrnom, hogy a pisztoly nélküli harcra koncentrálok. Nyilvánvalóan a lőfegyvereknek a legnagyobb a sebzése, de a krónikus lőszerhiány miatt a gyakorlatban használhatóbb egy tűzoltóbalta, vagy egy túlméretezett kalapács - ezekre amúgy is szükség lesz a továbbjutásnál egy csomó helyen. Hiába szorongatunk egy shotgunt, egy ajtót kizárólag baltával lehet kinyitni. Ilyenkor persze a - meglehetősen kusza - pályák negyed órája magunk mögött hagyott leghátsó zugába kell rohanni, mert ott van az eszköz...
Thomasnak van kiegészítő fegyvere is: egy sokkoló. Messze sokkal hatékonyabb bármilyen más fegyvernél: közepes távolságon belül (tehát közelharci távolságon kívül), csak rá kell tapadni a középső egérgombra, és már repül is az elektromosság az éterben, lebénítva az ellenfelet. Ilyenkor elvehető a rosszfiúk fegyvere és mire magukhoz térnek, a saját pisztolyuk csövének sorozatszámát próbálják leolvasni. A sokkolóra a játék végső szakaszában nagyon nagy szükség lesz, hiszen még könnyű fokozatban nagyon kemény, ha három-négy, esetleg öt (haha) ellenfél jön szembe, vérszomjasan nyaldosva a baltájukat. Nincs is nagyobb poén, mint amikor már éppen suhintanának a koponyám felé, kaján vigyorral lebénítom őket, majd szépen elkérem tőlük a fegyvert, mielőtt még valakinek baja esne… Pazar!
A játékmenetet sűrűn töri meg a már említett helyszínelős-adatgyűjtős móka, ami a történet kibogozásához szükséges, és lényegében mindig abból áll, hogy valamit le kell fényképezni, lézerrel azonosítani, DNS mintát venni, vagy gázrészecskéket számolni a levegőben, hullák után kutatva. Utóbbi legtöbbször csak a halott madarak felderítésében segít (melyekért a fémdarabokkal egyetemben bónusz jár, ha mindet megtaláljuk), bár ezt ezekben a madárinfluenzától terhes időkben én inkább nem erőltettem volna. Az összegyűjtött bizonyítékok elsősorban azt hivatottak szolgálni, hogy tisztázhassuk magunkat a gyilkosságok vádjai alól. A megszerzett információmorzsákat telefonon keresztül adagolja Thomas egy hölgynek, aki nyugodt hangjával és - többnyire haszontalan - tanácsaival tartja fel a főhőst, mindenesetre de jó poén fegyver helyett telefonnal a kézben rohangálni.
Mint már pedzegettem, a fejlesztők a közelharcra összpontosítottak leginkább, ahol is fantasztikus animációk és hörgések kíséretében (sőt káromkodnak is az ellenfelek, ha sikerült bevinni egy-egy emberes pofont) törnek előre, a FEAR-ből már megszokott szuper intelligenciával. Ha kikerül a kezükből a fegyver, elrohannak másikért, átmásznak az objektumokon, elhátrálnak a csapásaink elől, védekeznek, szóval minden van, mi szem-szájnak ingere. Annyira dinamikusak az animációk, hogy egy-egy baltasuhintás valóban súllyal rendelkezik és csontig hatolóan hiteles hangeffekttel puffan az ellenfelek koponyáján az ütés, melyet akár kivégző mozdulatsor is követhet. Annyira naturális és véres a harc, hogy csak piros (vérvörös!) pontokat oszthatok rá minden téren. Közelharcot mostantól így kell csinálni!
A pályatervezők munkájáért már nem tudok ennyire lelkendezni. Kicsi, koszos, kusza, szürke pályákat kapunk, melyek közül pozitív irányban csak a metrószerelvényen utazás és a kihalt bevásárlóközpont lóg ki. Utóbbi a játéktörténelem egyik legfélelmetesebb területe - tulajdonképpen semmi extra, csak pár életre kelő próbababa, pár pszichológiai trükk meg hallucináció az egész, de garantáltan összeizzadjátok az alsóneműt vagy 4-5-ször a szűk háromnegyed óra alatt, míg befejezitek azt a részt! Mindenképpen érdemes kibírni odáig, még akkor is, ha már kicsit unjátok a folytonos közelharcot, a meglepetésekből lassan kifogyó sztorit, és a főhős megőrülésének folyamatát.
Akadályként mindent ellőnek a készítők, amit csak lehet, de mindet láttuk már tucatszor más játékokban. Ha gőz zárja el az utat, meg kell keresni a leállító szelepet; ha zárva van egy ajtó, balta kell hozzá; ha lakat van egy kerítésen, keresni kell egy lapátot, hogy le lehessen verni róla, és így tovább. Csupa jól kivitelezett animációval egybekötött tevékenység, de semmi újdonság. A legzavaróbb az, hogy a játék nagy részében egy olyan embert üldözünk, aki folyton három méterrel fut a főhős előtt, de amikor már elkapnánk, mindig meglóg valahogy. Ez másodjára, harmadjára még izgalmas, de úgy a negyedik pályán, amikor még mindig ez megy folyamatosan, a játékos elveszti a hitét, hogy valaha utoléri a nyomorultat, és beleun az egész kergetőzésbe.
A grafika szép, az ellenfelekről és az animációról már említettem sok jót, a környezet lepusztultsága tulajdonképpen önmaga egy stílus már, amit végig hűen követnek a pályakészítők és a grafikusok. A FEAR-betegség (kevés és ismétlődő tereptárgy) itt is előjön, bár a Condemnedben azért jóval változatosabbak a pályák, mint abban voltak. A gépigény meghökkentően magas, a meglehetősen brutális tesztgépen (Athlon 4800+, Radeon X850, 2 GB memória) 1280*1024-ben már nem sikerült normális sebességet kicsiholnom belőle maximális grafika mellett, sőt kifejezetten szaggatott - és azért annyira nem szép a játék, hogy ez indokolt lenne.
Hangok terén viszont Kánaán van, mint a Monolith játékaiban mindig. A FEAR szintjét ezen a téren alulról súrolja a játék, de ez is bőven alkalmas a folyamatos idegborzolásra. Zene nincs sok, ami viszont van, az tökéletesen passzol a helyszínekhez. Semmi megjegyezhető dallam, semmi ritmus, csupán háttérben brummogó foszlányok. Zavaró is lenne, ha elvonnák a figyelmet arról, hogy mikor hall meg a játékos köhintéseket vagy lépteket, ami elengedhetetlen a túléléshez.
Ha jó idegzetű vagy, kedveled a nyomasztó hangulatú FPS-eket, és szabaddá tudsz tenni úgy 8-10 órát a játékra, várd meg, míg besötétedik, és a tökéletes hangulat kedvéért éjjel, egyedül, fülhallgatóval ess neki a Condemnednek. Ha nem ijedsz meg egyszer sem, a vendégem vagy egy óriás vattacukorra!
Sorozatgyilkos
Már a történet is kellően elmebetegen indul (egy perverz sorozatgyilkos ügyesen ránk, a nyomában loholó nyomozóra tereli a gyanút, de annyira, hogy kis híján magunk is elhisszük); természetesen, ahogy haladtok előre a sztoriban, egyre csak elborultabb és átláthatatlanabb lesz minden. Először tapsikoltam, amikor láttam, hogy egy szövetségi ügynökkel vagyunk, előre dörzsölgetem a tenyerem, hogy büntetlenül gyilkolhatok mindenfele, csak elő kell kapnom az igazolványt, és „FBI, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló...”, de hamar lecsillapodott az örömködés. Hősünk, Ethan Thomas meghökkentően rusnya és ellenszenves (az én kifinomult ízlésemnek legalábbis), ellenben a szütyőjében elfér egy egész Helyszínelők-laboratórium, amivel úton-útfélen mintákat fog venni, meg fotókat készíteni. Ez annyira leterheli szegényt, hogy a kezébe csupán egy fegyvert képes fogni, és azt is olyan lassan kezelni, mint egy drogos lemming. A fegyverek nagy része ráadásul nem is lőfegyver, ahogy egy FBI-alkalmazottól elvárná az ember, hanem közelharcra jóval alkalmasabb balták, kalapácsok, csövek, fadarabok, utcatáblák és így tovább. Pár óra játék után kezdtem megérteni, miért jár bónusz ha csak közelharci fegyverekkel küzdjük végig a játékot… Eleinte azt hittem, ez nehéz lehet, aztán miután 3-4 óra alatt összesen úgy 12 töltényt találtam, megvilágosodtam: talán eleve úgy kellett volna gyúrnom, hogy a pisztoly nélküli harcra koncentrálok. Nyilvánvalóan a lőfegyvereknek a legnagyobb a sebzése, de a krónikus lőszerhiány miatt a gyakorlatban használhatóbb egy tűzoltóbalta, vagy egy túlméretezett kalapács - ezekre amúgy is szükség lesz a továbbjutásnál egy csomó helyen. Hiába szorongatunk egy shotgunt, egy ajtót kizárólag baltával lehet kinyitni. Ilyenkor persze a - meglehetősen kusza - pályák negyed órája magunk mögött hagyott leghátsó zugába kell rohanni, mert ott van az eszköz...
Thomasnak van kiegészítő fegyvere is: egy sokkoló. Messze sokkal hatékonyabb bármilyen más fegyvernél: közepes távolságon belül (tehát közelharci távolságon kívül), csak rá kell tapadni a középső egérgombra, és már repül is az elektromosság az éterben, lebénítva az ellenfelet. Ilyenkor elvehető a rosszfiúk fegyvere és mire magukhoz térnek, a saját pisztolyuk csövének sorozatszámát próbálják leolvasni. A sokkolóra a játék végső szakaszában nagyon nagy szükség lesz, hiszen még könnyű fokozatban nagyon kemény, ha három-négy, esetleg öt (haha) ellenfél jön szembe, vérszomjasan nyaldosva a baltájukat. Nincs is nagyobb poén, mint amikor már éppen suhintanának a koponyám felé, kaján vigyorral lebénítom őket, majd szépen elkérem tőlük a fegyvert, mielőtt még valakinek baja esne… Pazar!
Első vérig
A játékmenetet sűrűn töri meg a már említett helyszínelős-adatgyűjtős móka, ami a történet kibogozásához szükséges, és lényegében mindig abból áll, hogy valamit le kell fényképezni, lézerrel azonosítani, DNS mintát venni, vagy gázrészecskéket számolni a levegőben, hullák után kutatva. Utóbbi legtöbbször csak a halott madarak felderítésében segít (melyekért a fémdarabokkal egyetemben bónusz jár, ha mindet megtaláljuk), bár ezt ezekben a madárinfluenzától terhes időkben én inkább nem erőltettem volna. Az összegyűjtött bizonyítékok elsősorban azt hivatottak szolgálni, hogy tisztázhassuk magunkat a gyilkosságok vádjai alól. A megszerzett információmorzsákat telefonon keresztül adagolja Thomas egy hölgynek, aki nyugodt hangjával és - többnyire haszontalan - tanácsaival tartja fel a főhőst, mindenesetre de jó poén fegyver helyett telefonnal a kézben rohangálni.
Mint már pedzegettem, a fejlesztők a közelharcra összpontosítottak leginkább, ahol is fantasztikus animációk és hörgések kíséretében (sőt káromkodnak is az ellenfelek, ha sikerült bevinni egy-egy emberes pofont) törnek előre, a FEAR-ből már megszokott szuper intelligenciával. Ha kikerül a kezükből a fegyver, elrohannak másikért, átmásznak az objektumokon, elhátrálnak a csapásaink elől, védekeznek, szóval minden van, mi szem-szájnak ingere. Annyira dinamikusak az animációk, hogy egy-egy baltasuhintás valóban súllyal rendelkezik és csontig hatolóan hiteles hangeffekttel puffan az ellenfelek koponyáján az ütés, melyet akár kivégző mozdulatsor is követhet. Annyira naturális és véres a harc, hogy csak piros (vérvörös!) pontokat oszthatok rá minden téren. Közelharcot mostantól így kell csinálni!
A pályatervezők munkájáért már nem tudok ennyire lelkendezni. Kicsi, koszos, kusza, szürke pályákat kapunk, melyek közül pozitív irányban csak a metrószerelvényen utazás és a kihalt bevásárlóközpont lóg ki. Utóbbi a játéktörténelem egyik legfélelmetesebb területe - tulajdonképpen semmi extra, csak pár életre kelő próbababa, pár pszichológiai trükk meg hallucináció az egész, de garantáltan összeizzadjátok az alsóneműt vagy 4-5-ször a szűk háromnegyed óra alatt, míg befejezitek azt a részt! Mindenképpen érdemes kibírni odáig, még akkor is, ha már kicsit unjátok a folytonos közelharcot, a meglepetésekből lassan kifogyó sztorit, és a főhős megőrülésének folyamatát.
Akadályként mindent ellőnek a készítők, amit csak lehet, de mindet láttuk már tucatszor más játékokban. Ha gőz zárja el az utat, meg kell keresni a leállító szelepet; ha zárva van egy ajtó, balta kell hozzá; ha lakat van egy kerítésen, keresni kell egy lapátot, hogy le lehessen verni róla, és így tovább. Csupa jól kivitelezett animációval egybekötött tevékenység, de semmi újdonság. A legzavaróbb az, hogy a játék nagy részében egy olyan embert üldözünk, aki folyton három méterrel fut a főhős előtt, de amikor már elkapnánk, mindig meglóg valahogy. Ez másodjára, harmadjára még izgalmas, de úgy a negyedik pályán, amikor még mindig ez megy folyamatosan, a játékos elveszti a hitét, hogy valaha utoléri a nyomorultat, és beleun az egész kergetőzésbe.
Felszakadt bőr, vérplazma, kaparászás
A grafika szép, az ellenfelekről és az animációról már említettem sok jót, a környezet lepusztultsága tulajdonképpen önmaga egy stílus már, amit végig hűen követnek a pályakészítők és a grafikusok. A FEAR-betegség (kevés és ismétlődő tereptárgy) itt is előjön, bár a Condemnedben azért jóval változatosabbak a pályák, mint abban voltak. A gépigény meghökkentően magas, a meglehetősen brutális tesztgépen (Athlon 4800+, Radeon X850, 2 GB memória) 1280*1024-ben már nem sikerült normális sebességet kicsiholnom belőle maximális grafika mellett, sőt kifejezetten szaggatott - és azért annyira nem szép a játék, hogy ez indokolt lenne.
Hangok terén viszont Kánaán van, mint a Monolith játékaiban mindig. A FEAR szintjét ezen a téren alulról súrolja a játék, de ez is bőven alkalmas a folyamatos idegborzolásra. Zene nincs sok, ami viszont van, az tökéletesen passzol a helyszínekhez. Semmi megjegyezhető dallam, semmi ritmus, csupán háttérben brummogó foszlányok. Zavaró is lenne, ha elvonnák a figyelmet arról, hogy mikor hall meg a játékos köhintéseket vagy lépteket, ami elengedhetetlen a túléléshez.
Ajánljuk, vagy sem?
Ha jó idegzetű vagy, kedveled a nyomasztó hangulatú FPS-eket, és szabaddá tudsz tenni úgy 8-10 órát a játékra, várd meg, míg besötétedik, és a tökéletes hangulat kedvéért éjjel, egyedül, fülhallgatóval ess neki a Condemnednek. Ha nem ijedsz meg egyszer sem, a vendégem vagy egy óriás vattacukorra!
