Mindig azt mondják, hogy túlságosan negatív vagyok, amely talán igaz is lehet. Tény, hogy eléggé le szoktam hordani azokat a termékeket, amelyek számomra nem ütik meg a mércét, de hogy vaj szívem van, azt most be fogom bizonyítani nektek. Kezdjük is azzal, amibe nem lehet belekötni a Jerichóval, cikkem alanyával kapcsolatban: az a megjelenítés. A játék édesapja Clive Barker, ez pedig minden ellenfélen, minden karakteren, minden egyes apró - sajnos kissé fantáziátlanul megtervezett - helyszínen meglátszik. A szörnyek - ellenségeink - valami iszonyatos módon groteszkek, bevarrt szájak, véres fogak, irreális mennyiségű háj, és persze több hektoliternyi vér és bél jár velük. Ha azt mondjuk, a szoftvert kizárólag felnőtteknek alkották meg, ezúttal tényleg nem túlzunk: a videojátékok piacán igen csak divatos "ráborul a zeneszerző a zongorára, most rémülj meg" megoldások helyett ugyanis itt a horrort nem az olcsó, tíz filléres ijesztgetés jelenti: a kellemes borzongást a már-már gyomorforgató vizualitás alapozza meg - mindezt a Clive-től megszokott módon: végtelen természetességgel, már-már megdöbbentő közönnyel karöltve. Ha pedig a képek nem lennének elegek, hihetetlen zenét szereztek alá: annyira döbbenetes, filmszerű, kórussal és nagy zenekari kísérettel megáldott dallamok csendülnek fel, hogy az ember néha akaratlanul is lúdbőrzik a kép és a hang ilyen lenyűgöző szimbiózisán.
Azt már most le kell szögeznem: a Jericho nem félelmetes. Nem fogunk lépésről lépésre araszolni a helyszíneken, miközben úgy érezzük, a szívünk a torkunkban dobog. A történet szerint a bibliát cenzúrázták, Ádám és Éva előtt ugyan is már volt egy teremtmény: a nemtelen elsőszülött. Ő azonban nem volt se nem jó, se nem rossz, nem voltak érzései, egy szó mint száz, igazi kis vásott csemete volt, ezért Isten úgy döntött, száműzi őt az Abyssbe, ahol aztán elgondolkodhat rajta, hogy miért nem kukoricára térdepelni küldték, ahogy a hozzá hasonló gyerekeket. Ezután a teremtő úgy döntött, létrehozza az embert - Ádámot és Évát, ráadásul, tanulva előző hibájából, megadta nekik a jó és a rossz közötti döntést, valamint az érzelmeket: egy szó, mint száz, mindent, ami minket emberré tett. Azonban az elsőszülött nem nagyon örült neki, hogy a földön az emberek éldegélnek, amíg ő odabent raboskodik, ezért váltakozó időközönként megpróbált betörni a világunkba - minden alkalommal kitépve a történelemből egy darabot (ezeken majd át kell verekednünk magunkat). Eddig minden alkalommal megfékezték, és visszaküldték Abyssbe, most jött el az idő az újbóli próbálkozásra, ám papok helyett ezúttal egy katonai alakulat lesz a teremtmény ellenfele: a Jericho csoport.
Clive Barker, a sokoldalú zseni
Clive Barker Angliában született, Liverpoolban, 1952-ben. Stephen King azt állította róla, egy kreatív fáklya, amely a művészet minden területén fényt hoz a sötétségbe, ezzel pedig egyet kell értenünk. Mint író híresült el, de lenyűgöző képei, a britanniai horroripart megreformáló filmjei, valamint képregénye miatt tényleg elmondható róla, hogy igazán színes egyéniség. Az, hogy egy ilyen ember a játékiparba is belenyúlt, csak jót jelenthetett nekünk: az első munkája, az Undying mai napig az egyik legkülönlegesebb FPS a kissé beszűkült piacon.
Aki eddig nem találta ki, a Jericho egy klasszikus, csapat alapú akciójáték. Már említettem, hogy a horrort a képek teremtik meg, ezen túl azonban semmi mást nem kapunk mellé: maga a program ugyan is, finoman fogalmazva nem egy nagy "vaszisztdasz". Rögtön az elején ízelítőt kaphatunk feladatunkból: osztagunkat minimális parancsokkal - marad, illetve lábhoz - irányíthatjuk a milliónyi, életünkre törő különböző rusnyaság ellen. Miután ez egy Clive Barker játék, ezért nem maradhattak ki a speciális képességek, az író ugyan is minden csapattagunkat természetfeletti erővel látta el, amelyek kombinált használata jelenti a valódi kihívást: a főhős bármelyik barátját megszállhatja, a csoport pedig igen csak vegyes: akad itt időtorzító, piromán és orvlövész is. Ez mind szép és jó, azonban sajnos itt ki is merül a kreatív ötletbomba: feladatunk ugyan is elejétől a végéig az lesz, hogy már-már Serius Sam módra átvágjunk a különböző szinteken, miközben iszonyatos mennyiségű, jó sok lövést kibíró szörnyeteget tépünk szét. Klasszikus, már-már pofátlanul egyszerű az út: a különböző, történelmi korokon haladunk keresztül, a végén pedig találkozhatunk a helyi degenerált vezetővel, aki jellemzően már életében is minimum pedofil volt. Nincs egy jó ötlet, nincs egy kiemelhető rész, sőt bevallom, nincs semmi, ami a játékba egy pici kis színt vinne: király, hogy a történelmi korokban ragadt Al-Khali-n kell átverekednünk magunkat, de ez gyakorlatilag abban mutatkozik meg, hogy máshogy néznek ki a ránk támadó szörnyetegek, és ennyi. A csapat tagjai közötti váltogatás is jó móka - úgy két pályán keresztül, aztán már az ember csak menne előre, hogy végre kapjon legalább egy soványka csattanót: helyette azonban egy kellemes főnök harc után csak a főmenüt bámulhatjuk, a történet lezárásával kapcsolatban ugyan is nem fáradtak a fejlesztőcégnél. Az eszméletlen vérengzés ráadásul még csak nem is jó móka - valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ugyan is a készítők úgy hoztak össze egy agyatlan, csapat alapú akciójátékot, hogy az embert bekényszerítették egy rakás szűk folyosóra, ahol aztán főleg azzal töltjük az időnket, hogy a folyamatosan eleső csapattársainkba megpróbálunk életet lehelni, vagy éppenséggel imádkozunk, hogy őt támasszanak fel minket.
Kár tagadni: a Jericho, mint videojáték, igen csak középszerű, és frusztráló, azonban mindez kevés ahhoz, hogy azt a képi világot, amelyet Clive Barker teremtett alá, ne istenítsük ész nélkül. A döbbenetes látványvilág általában csak az egyik összetevője a legendává váló játékoknak, itt és most pedig csak erre futotta. Ha igaz a pletyka, hogy a programot eleve trilógiának tervezik, akkor még nincs minden veszve: talán legközelebb a mester magában a programban is aktívabban részt vesz, hiszen egy valódi, virtuális kreatív Barker-bomba még hiányzik erről a palettáról.
