A városépítő játékok alfája és omegája számomra a mai napig a SimCity 4, de mielőtt véremet vennétek, igen, a Cities: Skylines is fantasztikus. De talán megegyezhetünk abban, hogy egészen más tészta, ami a szimulációt és nehézséget illeti. A Will Wright nevéhez fűződő klasszikus komplex rendszereit és kihívását azóta sem ismételte meg még senki, pedig az évtizedek alatt szép számmal jöttek a trónkövetelők. Most úgy tűnik, hogy Andy Sztark egyszemélyes csapata elég közel ért hozzá, sőt meg merem kockáztatni, hogy bizonyos szempontból túl is szárnyalta.
Szavazz rám!
A Citystate 2 erősen a SimCity-játékok nyomdokain jár, ez tagadhatatlan. Városunkat ugyanúgy lakó-, kereskedelmi-, és ipari zónák kiosztásával rendezhetjük el, és ugyancsak ezekkel határozhatjuk meg a jövőbeni épületek méretét is, az alacsony, közepes, magas sűrűségű zónák kiosztásával. Rajtunk áll az úthálózat kiépítése, a villamosenergia és az ivóvízellátás biztosítása, ezek után pedig érkeznek is az első lakók. Idővel a nagyobb és potenciálisan több bevételt hozó épületek eléréséhez azonban közszolgálati intézményeket is létesítenünk kell: tűzoltóságot, iskolákat, rendőrséget, kórházat kell adnunk a népnek. Ha pedig a telek értéke kellően magas, és kellő igény is kialakul, akkor a meglévő ház helyére egyre nagyobb épül.
De korántsem csak a SimCity szolgalelkű másolatáról van szó: egy komplex társadalmi-, politikai- és törvénykezési rendszer is helyt kapott benne a már ismert megoldások mellett. Lakosságunk – akár a valóságban – bevétel szerint három csoportra, politikai beállítottság szerint pedig két táborra oszlik, melyeknek értékrendje bizonyos kardinális kérdésekben, a társadalom alapvető berendezkedését illetően is erősen eltér egymástól. A mi feladatunk pedig a kedvükben járni (vagy nem) és határozatokkal egyensúlyozni egy nagyon vékony pengeélen – de végső soron kialakíthatunk fasiszta diktatúrát vagy kommunista utópiát is. Társadalmunkat a játék aszerint osztályozza, hogy a polgárjogok és a szabad piac számokban kifejezett értékei miként viszonyulnak egymáshoz. Ezeket az értékeket minden törvénykezésünk mellett százalékosan számszerűsítve is láthatjuk, számos egyéb változó mellett, egyes intézkedések pedig másra is kihatással lehetnek, az oktatás színvonalától kezdve a gyerekvállalási kedven át egészen a korrupció mértékéig.
Persze egyes intézkedések társadalmi osztály és oldal szerinti megítélésének számszerűsítése korántsem nyugszik tudományos alapokon, de nagyjából hihetőnek nevezhetők. Hogy egy példát mondjak (a több, mint félszáz intézkedést most nem sorolnám fel), a járművekre adót vethetünk ki: a tehergépjárművekre osztott sápot az ipar nem fogja díjazni; a luxusjárművekre rótt terhek a gazdagabbaknak nem tetszik majd és a korrupciót is növeli; míg az általános adóztatás jelentősen csökkenti a légszennyezettséget, de minden szektor megérzi a pénzéhségünket. Ha pedig húzásaink sorozata nagyon nem tetszik valamelyik oldalnak, akkor annak keménymagja nem rest az utcára vonulni és egy kis gyújtogatással nyomatékosítani álláspontját, amit tetszés szerint kezelhetünk passzívan, vagy akár katonai erő bevetésével is, ami aztán újabb következményeket von maga után.
És ez csak egy apró szelete a teljes rendszernek, mely a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodástól kezdve az infláció alakulásán át a természetes szaporulatig és a bevándorlási kedvig mindenfélét követ, számol és figyel. Mindegyikre tudunk direkt és indirekt módon hatni, társadalmunk összetételének változásával pedig folyamatosan alakul, változik az egész rendszer. Úgy tudnám jellemezni, mint egy pókhálót, melynek egyes szálait megmozdítva az rugalmas és meglepően erős marad – de ha túl sokfelé feszítenénk egyszerre, akkor szakad, hasad, és ha nem kezeljük, az egész összeomlik.
Az újabb és újabb rendelkezések megnyitásához újabb és újabb kormányzati épületekre, vagy azok fejlettebb változatára van szükség, ezeket pedig csak bizonyos számú intézkedés és népesség után kaphatjuk meg. Ezt akár több város közös „eredményeként” is elérhetjük, mert az egyes városok csak egy kis darabját képezik az egyes régióknak, és az úttal összekötött mezők egymásra is hatással vannak (amellett, hogy közös intézkedések kormányozzák őket).
Játszóterem a város
A játéknak igazából nincs „győzelmi állapota”, addig haladunk benne, ameddig jónak látjuk, vagy a magunk által kitűzött cél(oka)t el nem érjük. Támpontot adnak a különleges épületek és a már említett intézkedések létszámbeli és egyéb feltételei, köztük az „arcology” (az architektúra és ökológia szavak összeolvasztásából) névre keresztelt különleges épületek is, melyek tulajdonképpen városok a városban, önfenntartó, környezetüktől független közösségek. Áruk borsos, de garantált lakó- és munkahelyet, no meg bevételt biztosítanak.
Mindezt pedig egy teljesen korrekt köntösbe csomagolva kapjuk. A napszakok változnak, a forgalmi dugók látszanak, a zene kellemes, az egész város él és mozog. Persze, nem egy Cities: Skylines, de figyelembe véve, hogy hányan dolgoztak rajta, ez a teljesítmény több mint elismerésre méltó. Persze, lehetne több épület az egyes szektorokban, mint könyvtár és múzeum, vagy börtön és temető, tengeri kikötő és szórakozóhely, attrakció. Vagy kicsit átláthatóbb menük, esetleg részletesebben szabályozható rendszerek, mint az egy ablakból kezelhető költségvetési csúszkák (egyesével megkeresni és állítgatni az iskolák költségvetését kifejezetten fárasztó).
De igazából nem nagyon tudok belekötni a végeredménybe, azt leszámítva, hogy az időt begyorsítva random hajlamos összeomlani a legjobban felépített városom is, de remélhetőleg ezt a hibát idővel orvosolják majd. Megjelenése óta számos apróbb hibajavítást és újra-egyensúlyozást kaptak a rendszerek, reméljük, hogy a csapat a jövőben is kitart, és a harmadik részre egy még teljesebb játékot kapunk. Magát a Citystate 2-t pedig előszeretettel ajánlom minden önjelölt polgármester figyelmébe, mint egy összetett, kihívásoktól nem mentes, mégis fair játékot.
