Kutatók egy csoportja felfedez valamit a hóborította, jeges Antarktiszon, amely ősi és rejtélyes, nem utolsó sorban pedig egy akkora hegy mögött rejtőzik, ami magasabb, mint King Kong és Godzilla egymás hátára állva. Ezzel párhuzamosan Lone Carter nyomozó magához tér valahol Innsmouth halbűzös városának partján, és egyetlen cél lebeg a szeme előtt: élve kijutni. Ezzel a felütéssel indít a Chronicle of Innsmouth: Mountains of Madness, ami nevéhez hűen egyszerre merít Az őrület hegyei, valamint az Árnyék Innsmouth fölött novellákból, de kikacsintások vagy easter eggek formájában Lovecraft több művére is találhatunk utalást (konkrétan achievement jár érte, ha megtaláljuk a híres író portréját a könyvtárban), szóval a rajongók a tartalommal elégedettek lehetnek. Fontos megjegyezni, hogy a Mountains of Madness egyenes ágú folytatása a 2017-ben megjelent Chronicle of Innsmouth című kalandjátéknak, történetében pedig 10 évvel később veszi fel a fonalat.
Lone Carter vallomása
A prológus után elszakadunk az expedíciótól, és Carterrel lakhelyén (naná, hogy Arkham!) egy különös és bizarr gyilkossági ügy közepén találjuk magunkat: az áldozatokat nem csupán megölték, de bestiális módon meg is csonkították, valamint belső szerveik egy részét eltávolították. Az ajtóra pingált furcsa szimbólum az első jelentősebb nyom, amin aztán Carter elindulhat, és elkezdődik ez a kalandos horror-sztori. Egy komplett térképet kapunk, ahol sorra nyílnak meg az újabb és újabb helyszínek, ami természetesen old school kalandjátékos sajátosság, de a Mountains of Madness egyértelműen felvállalja, hogy a régi LucasArts-játékokból táplálkozik – ennek egyik legszebb hozománya, hogy akár még a betűtípust is átállíthatjuk a „klasszikus” formátumra. Egyébként minden a jól megszokott point ’n’ click stílus szerint zajlik: felfedezünk, tárgyakat gyűjtünk és használunk, beszélgetünk, rejtvényeket oldunk meg, mindezt pedig fűszerezi némi kézzel rajzolt átvezető.
Mivel a játékmenet és a megvalósítás is eléggé retró (640*360 felbontásban renderelték a grafikát), a feladványok is ehhez igazítottan agytornásztatóak. Nem mondom, hogy Monkey Island-szintű túlzásokra kell számítani, de például rögtön a játék elején szépen belefutottam egy hasonlóan elvetemült megoldásba. Történt ugyanis, hogy a nyomozóirodánk szomszédságában lévő szobából kellett megszereznem egy fontos iratot, méghozzá egy kis, a falban lévő lyukon keresztül. Sikeresen le is csavartam a sarokba támasztott seprű nyelét, majd azzal próbáltam átnyúlni, ami persze sikerült is, csakhogy a papír nem ragadt meg a bot végén. Mire gondol ilyenkor az ember? Hát, biztosan kellene valami kapocs, netán ragasztóanyag, amivel összekombinálva abszolválható a feladat. Bejártam egész Arkhamot, de semmi ilyesmit nem találtam. Aztán meg majdnem a fejemet csapkodtam az asztalba, mikor rájöttem, hogy a megoldás mindössze annyi, hogy egy üvegcsét kell a nyél végére húzni, majd azt a szőnyeghez dörzsölni (!) és a keletkező elektrosztatikusság révén immár hozzá tud tapadni a papírlap – logikus, nemde?
A retró fala mögött
Ez persze csak egyetlen kiragadott példa volt, a Mountains of Madness azért szerencsére többnyire remekül teljesít, ha fejtörőkről van szó, de van egy-két rész, ahol a kalandjáték-veteránoknak is fel kell kötniük a gatyát. Jómagam a kemikáliákkal mixelős szakasznál például, ha 30-35 percet nem töltöttem el, akkor egyet sem. Segítségképp gombnyomásra láthatjuk a tárgyakat, amikkel interakcióba léphetünk, és mivel az inventory sem fog roskadozni az összelomizott cuccoktól, ha minden kötél szakad, folyamodhatunk a ’90-es évek óta népszerű „mindent kipróbálok mindennel” taktikához. A pixelgrafikát használó látvány egészen pofás, a zene is teljesen rendben van, de amin igazán meglepődtem, az a voice acting jelenléte. Bizony, minden egyes párbeszéd és belső monológ le lett szinkronizálva, ami egy hatalmas piros pont a készítőknek. Ó, és külön poén, hogy az irányítható karakterek között maga Lovecraft, vagy az őrült arab, Abdul Alhazred is feltűnik!
Persze nincsen rózsa tövis nélkül, ahogy a Mountains of Madness sem egy hibátlan játék. Leginkább a mozgásanimációk suták és a karakterek sokszor élesen kilógnak a sokkal szebben kinéző hátterekből, de igazából ezekre is nyugodtan mondhatjuk, hogy talán direkt lettek így megalkotva, csak azért, hogy még inkább ráerősítsenek a retró hangulatra – a műfaj veteránjai ezt nyugodtan nézzék el. Valamennyire a humor is jelen van, de szerencsére nincs úgy túltolva, mint egy Monkey Island vagy Day of the Tentacle játékban – sokkal inkább az Indiana Jones and the Fate of Atlantis szolid minősége képviselteti magát. Összességében a Chronicle of Innsmouth: Mountains of Madness egy nagyszerű point ’n’ click kalandjáték lett, amely Lovecraft rajongóinak egyenesen kötelező lehet. Úgy látszik, hogy a Call of Cthulhu és a The Sinking City félrenyúlásai után, az indie fejlesztőknél végre ismét méltó kezekbe került a híres író munkássága.
