A legtöbben minden bizonnyal sokszor hallották a szüleiktől anno, hogy „Sötétedésre itthon legyél!”. Nos, a világtól elszigetelt Silentown lurkói számára ez nem holmi kérés, a kis falucskát körülvevő erdőben ugyanis szörnyek lakoznak, akik nappal ugyan nem háborgatják a település lakóit (már amennyiben azok betartják a szabályokat, hangoskodni például szigorúan tilos), éjjel viszont elragadnak mindenkit, akit a szabad ég alatt találnak. Az eltűnésekre lépten-nyomon emlékeztetnek a falakra kiragaszott portrék, amik azokról a szerencsétlenekről készültek, akik már soha többé nem térhetnek vissza. Ebben a lehangoló közegben tengeti mindennapjait a mindössze 12 éves Lúcia, aki még az álmaiban sem képes menedékre lelni, az erdő titkai ugyanis ott is kísértik. Neki és barátainak tehát egy kimondottan sanyarú gyermekkor jutott, amit ugyan a lehetőségekhez mérten megpróbálnak élvezni, de az általános közhangulat sajnos rányomja a bélyegét még az önfeledt játékra is. A Children of Silentown története a későbbiekben még sötétebb irányt vesz, egy (nem túl váratlan) fordulat következtében pedig természetesen a félelmetes erdőbe is el kell merészkednünk, hogy aztán menetrendszerűen kiderüljön: nem minden az, aminek látszik. Nagy kár, hogy az izgalmakban bővelkedő cselekményt gyakran törik meg a műfaj kötelező kellékei.
(Mini)játék határok nélkül
Az Elf Games és a Luna2 Studio közös gyermeke ugyanis egy vérbeli point & click kalandjáték, annak minden előnyével és hátrányával. Lúcia (egyébként Lucy, de van magyar nyelv a játékban, ami ráadásul egészen jól sikerült) lényegében minden fontosabb dolgot képes megvizsgálni a környezetében, ahogy a lakók zömével is szívesen társalog (ez mondjuk, fordítva már nem mindig igaz). Emellett akad természetesen tárgylista is, ahova a feladványokhoz szükséges dolgok kerülnek – ezeket a műfajból adódóan kombinálni is tudjuk. Ezen a téren egyébként szívesen vettem volna, ha hősnőnk automatikusan előkapja azt az eszközt, ami szükséges 1-1 interakcióhoz, és nem nekem kell manuálisan kiválasztanom a listából. A párbeszédekbe nincs nagyobb beleszólásunk, amikor pedig mégis, az jobbára nem jár különösebb következményekkel – kár, mert valamivel több feleletválasztós dialógus bizonyára színesebbé tette volna az összképet. A feladatok zöme szerencsére eléggé magától értetődő, csak nagyritkán fordult elő, hogy kísérleteznem kellett a kombinációkkal, vagy a megoldást keresve fel-alá futkoztam a faluban.
Más kérdés, hogy sokszor kimondottan (élnézést a kifejezésért) bugyuta módon kell megoldanunk egy szituációt – értem én, hogy gyerekek vannak a sztori középpontjában, de azért mégsem óvodásokról beszélünk. További fájó pont, hogy a Children of Silentown helyenként eléggé következetlen. Előfordult például, hogy egy beszélgetés során csúnyán összevesztem az egyik gyerkőccel, majd fél másodperc múlva ugyanúgy csevegtek tovább, mintha mi sem történt volna. De olyan eset is akadt, amikor egy NPC mellett dézsaszámra ömlött a víz a csapból, de az rá sem bagózott, mivel a mi feladatunk volt megoldani a helyzetet. Persze ilyen dolgokat talán nem illendő felróni egy kalandjáték esetében, de ahogy például a pixelvadászaton is képes volt túllendülni a zsáner, úgy ezen a területen sem ártana fejlődni egy kicsit.
Dalos pacsirta
Ami kiemeli a programot a műfaj többi képviselője közül, az mindenképp az éneklés mechanikája. Főszereplőnk ugyanis – édesanyja tanításai révén – előszeretettel fakad dalra, a különböző szólamokat pedig a világban található egyedi hangokból tudja „megkomponálni”. Ezeket összegyűjtve bővül a repertoárunk, a dalok használata pedig elengedhetetlen a továbbjutáshoz – az énekeket ráadásul egyedi minijátékok is kísérik, csak hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk. Ha például a karakterekre alkalmazzuk a megfelelő dalt (összesen négyféle van, és mindegyik más szituációkban használható), akkor megláthatjuk a gondolataikat – ehhez azonban előbb teljesítenünk kell a kapcsolódó feladványt: egy cérnát kell keresztülfűznünk a gombokon úgy, hogy egyetlen lyuk se maradjon szabadon, közben pedig el kell jutnunk a ruhadarab központjáig is. Emellett van olyan nóta, amivel különböző helyekhez és tárgyakhoz köthető emlékeket nézhetünk meg, egy másikkal pedig titkos ösvényeket felfedezhetünk fel – természetesen mindegyikhez egyedi feladat is társul. Ezzel a plusz elemmel a fejlesztők ügyesen színesítették a hagyományos fejtörőket, viszont sikerült erősen túlhasználni a mechanikát – különösen a 4-5. fejezetben, melyek pont azért esnek szét teljesen, mert hiába indul be gőzerővel a történet, ha a cselekményt lépten-nyomon megszakítják az egyre nehezedő puzzle-ök.
Színezd újra!
Ami a prezentációt illeti, a látvány talán a legerősebb szegmense a játéknak, meg ha nem is nevezhető hibátlannak. A kézzel festett, jobbára statikus környezet (egy-két mozgó objektum azért akad) remek hangulatot áraszt, az összhatás pedig gyönyörűnek mondható – viszont, ha közelebb kerül a kamera (leginkább a belső tereken), azért felfedezhetünk néhány elnagyolt, pixeles elemet. Emellett pedig a kéz- és lábfejjel nem rendelkező karaktereket is erősen szokni kell, bár ez már ugye ízlés kérdése. A zenei betétek jobbára a zongorára épülnek, és dinamikusan illeszkednek az adott szituációhoz, viszont abban az esetben elég hamar monotonná válnak, ha például sokáig ügyködünk a feladványok megoldásán. Szinkron pedig egyáltalán nincs, ami igazából nem negatívum, csak a Pentiment remekbeszabott megoldása után már nehéz nem észrevenni, hogy semmivel sem sikerült áthidalni a csendet.
Összességében elmondható, hogy a Children of Silentown apróbb banánhéjakon csúszott el, hiszen alapkoncepciója ígéretes, a gyermek főszereplő nagyszerű húzás, a megjelenítés pedig kellően művészi és hatásos. A fejtörők viszont túl sokszor törik meg a lendületet, a rendezés számos alkalommal kisiklik, az erdőbe érve pedig kissé el is veszti a játék a varázsát – persze könnyen lehet, hogy csak nekem tetszettek jobban a falu földhözragadtabb történetei és feladványai. Mindössze pár fős indie csapat(ok)tól viszont még ez a teljesítmény is figyelemreméltó, így, ha nem is született instant klasszikus, egyszer mindenképp érdemes nekiülni – már csak a sztori és a karakterek miatt is.
