Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Nintendo belsős fejlesztői valahogy mindig midászi érintéssel nyúlnak a játékfabrikáláshoz. A legújabb címük első blikkre furcsa platformernek tűnhet, pedig egyszerre jóval több, és jóval kevesebb is a megszokott nintendós ugrabugránál.
TOAD KAPITÁNY, SZOLGÁLATÁRA!
Hősünk (a régi, magyarra fordított nintendós könyvekben Csipinek nevezték a Csiperke Királyság első számú gombuszát, mi azonban hívjuk csak Tódinak) épp kincset keres kis párjával, amikor Wingo, a kleptomániás szárnyas elrabolja Todettát és a frissen megkaparintott aranycsillagot. Tódi nem sokat teketóriázik, azon nyomban felkerekedik, hogy a madártól visszaszerezze kedvesét és a kincseket.
Klasszikus történet, gondolhatnánk, és így is van: a Captain Toad soha nem veszi magát komolyabban a legegyszerűbb gyermekmeséknél. Egyszemélyes sztorija három epizódra oszlik, ahol az első viszi végig a fentebb felvázolt vonalat, a másodikban felcserélődnek a szerepek, a harmadik felvonás pedig összehozza a két hőst, hogy Tódi egy végső csapást mérhessen a tollas jószágra.
KINCSES KALENDÁRIUM
De vajon mit is kell a pályákon csinálnunk? Kincset gyűjtögetnünk, természetesen! Minden szint egy külön kis játékdoboz, kicsi kincsgalaxis, amit hőseinkkel keresztül-kasul végig kell kutatnunk. Ugrani nem tudunk, így ellenfeleink elől legtöbbször menekülünk, vagy a környezet lehetőségeit kihasználva próbáljuk őket hidegre tenni. Ami az igazi poén: minden sarkon van valami trükkös megoldás, környezeti fejtörő, vagy épp egy rafinált gépezet. Az ördöglakatok kibogozásával aztán megnyílik az út a három gyémánthasáb, és végül a pálya végi csillag előtt. A szintek kimaxolásához természetesen kell némi gógyi, ráadásul a játék külön bónuszfeladatot is ad minden pályára, így fokozva a szavatosságot. (Ami a profik számára lehet, hogy kicsit így is sovány lesz – elfért volna még 1-2 felvonás a korongon.)
Megijedni a nehézségtől semmiképp sem kell, hiszen a program a legkisebbek számára is élvezhető ívvel bír, amit csak nagy ritkán piszkít össze a kamerakezelés. A Wii U irányítóját többféleképp is használhatjuk: ellenfeleket béníthatunk, ágyúkból és csillekocsiból lövöldözhetünk zöldségeket a rondaságokra, valamint egyes mozgó elemeket is manipulálhatunk az érintőképernyő segítségével.
A játék koncepciója egyébként közel tökéletes, egyedül azt furcsállhatjuk, hogy eleve nem 3DS-re jelent meg a program, hiszen annyira adja a hordozható formát ez a könnyed, akár háromperces adagokban is fogyasztható finomság. Bár a GamePadről önmagában is tökéletesen játszható a cucc, itt-ott azért macerás lehet a tévéről a kis képernyőre való tekintgetés. Persze ez csak a későbbi szinteken kavar be, és csak akkor, amikor kénytelenek vagyunk az érintőképernyőhöz nyúlni a heves akció közepette.
MINDEN ARANY, AMI FÉNYLIK?
A játék látványvilágával maximálisan elégedettek lehetünk. A kis méretű pályáknak köszönhetően az apró részletek kidolgozottsága varázslatos élményt nyújt (még mindig csak pislogunk a HD-ben érkező Nintendo-játékokon!), ellenben a hangok tekintetében lehetne kicsit előrelépni. Egyrészt a program zenéi meglehetősen sokat ismétlődnek, másrészről pedig Tódiék vinnyogására idővel egy óvodás is ráun majd.
Igazi különlegesség lett Tódi kincsvadászata, amely közel tökéletes játékmenettel bír, de az élményt egy kicsit vaskosabb sztorimóddal, picit ügyesebb kameranézettel talán tovább lehetett volna fokozni. Ennek ellenére a Nintendo-felhozatal egyik nagy meglepetéséről beszélünk, amit minden Wii U tulajnak látni és játszani illik!
