Ha kalózhistória, akkor manapság mindenkinél Jack Sparrow és A Karib-tenger kalózai ugrik be elsőnek, Norvégiában azonban egészen biztosan nem ez a helyzet, a Kaptein Sabeltann ugyanis egészen szép múltra tekinthet vissza a skandináv országban. Ez a gyermekeknek szóló széria kezdetben színházi darabként vált ismertté, az évek során pedig könyv, tévé- és rajfilmsorozat, sőt még egész estés animációs film is készült belőle – legutóbb a tavaly debütált Captain Sabertooth and the Magic Diamond. Könnyen kitalálható, hogy aktuális tesztalanyunk is ez utóbbit dolgozza fel, így mi is megismerhetjük Kardfogú Kapitány történetét.
Mint minden magára valamit is adó kalóz, Captain Sabertooth is vágyik a különleges kincsekre: ezúttal a címben is szereplő varázsgyémánt megszerzésében kell neki segítenünk, egy ifjú kalóz, Pinky vagy Sunniva bőrébe bújva. A feladat viszont nem lesz egyszerű, hiszen a gonosz Maga Khan őrzi a mágikus erővel bíró ereklyét, így az általa ránk szabadított szörnyekkel és egyéb ellenfelekkel is meg kell küzdenünk, ha el akarunk jutni kastélya mélyére. Mindez egy teljesen hétköznapi, oldalnézetes platformer formájában van tálalva, amely első pillantásra egy egészen kedves, könnyed, családbarát kalandnak tűnik. És bár ez a jelleg a végigjátszás nagy részében valóban meg is marad, idővel sajnos egyre több probléma is megmutatkozik...
Már akkor meglepődtem egy kicsit, amikor megkaptam az irányítást. Fura volt ugyanis 2020-ban olyan platformerrel találkozni, amiben a gombnyomástól függetlenül mindig ugyanakkorát és ugyanúgy ugrik a karakter – ezen már a Super Mario Bros. is túllépett 35 évvel ezelőtt. Nem estem persze kétségbe, hiszen az ügyességi részek kezdetben még olyanok voltak, hogy ez nem okozott semmiféle problémát, később azonban már akadnak gondok, amikor az akadályok miatt nagyobb precizitásra lenne szükség. Csak hogy érzékeltessem, mennyire súlyos és amatőr hiba ez: vannak olyan részek, ahol emiatt csak az egyik irányból (!) lehet végigmenni úgy, hogy ne sebződjünk. Mindezt csak tetézi, hogy az irányítás rendkívül „csúszós”, ami azt jelenti, hogy hősünk a platformok szélén nagyon bizonytalanul viselkedik, nem is beszélve a mozgó elemeken történő ugrándozásról, ami olyan kiszámíthatatlanra sikeredett, hogy sokszor lényegében a szerencsén múlik csak, hogy leesünk-e vagy sem.
A gyenge irányítás mellett a pályadizájn hiányosságai is rendkívül bosszantóak. Amíg egyes szekvenciák kifejezetten szórakoztatóak és változatosak, addig összességében, rendszerszinten nagyon gyenge a megvalósítás. A rosszul elhelyezett rövidítések és gyorsutazó pontok miatt brutálisan sok a backtracking, de a szekvenciális jelleget sem sikerült igazán eltalálni. Hiába vannak ugyanis olyan pályarészek, ahova csak egy később megnyitott képességgel tudunk eljutni, ez elég sokszor csak a „zsákutca” végén derül ki, így aztán baktathatunk vissza oda, ahonnan jöttünk. Pedig amúgy egészen sok opcionális kincs lapul a négy felfedezhető szigeten, így egy-egy új tárgy megszerzését követően mindig visszamentem a korábbi helyszínekre az extra életerő és egyéb jutalmak reményében, ezt a fajta lelkesedést azonban sajnos hamar kiölte belőlem a játék gyenge megvalósítása.
ÉS bizony a harc sem túl élvezetes, mivel itt is nagyon archaikus megoldást választottak a készítők azzal, hogy hősünk csupán egy helyben állva képes kardozni. Így aztán maga a küzdelem sokszor ostoba „trade-eléssé” degradálódik, simán benyelve a sérüléseket az ugrándozás helyett – egyrészt gyorsabb, másrészt pedig szinte minden legyőzött ellenfél dob szívet, ami visszatölti az életerőnket. Nagy kihívás nincs is a játék ezen részében (főellenfélharc is csupán kettő van: egy a játék négyötödénél (!), egy pedig a legvégén), a viszonylag korán megszerezhető csúzlival pedig igazából bármit le lehet lőni távolról, amíg van muníciónk. Egy szó mint száz: a játékmenet legfontosabb alkotóelemei sajnos rendkívül amatőr színvonalat képviselnek, és ugyanez igaz az itt-ott felbukkanó apró (és teljesen feleslegesnek érződő) minijátékokra is.
A Captain Sabertooth legjobb része sajnos pont az, ami már „készen” érkezett a fejlesztőkhöz, vagyis maga a világ, ami persze elég gyermekded, de ettől még simán születhetett volna belőle egy könnyed, kedves platformer. Főleg úgy, hogy a látvány egészen megkapó a 3D-s megvalósításnak hála – még azzal együtt is, hogy assetek tekintetében kicsit sok az újrahasznosítás. A megvalósításon azonban sajnos nagyon érződik, hogy ez egy amatőr csapat munkája, amely egyes elemeiben még a teljesen középszerű platformerektől is elmarad – hát még az igazán jóktól. A végigjátszás utolsó harmadára ráadásul már a csiszolatlanságból adódó problémák is előjöttek, gondolva itt elsősorban a framerate-gondokra. De belefutottam egy komoly glitchbe is, egy kulcsot ugyanis előbb szedtem fel, mint hogy beszéltem volna a karakterrel, aki említést tesz róla, emiatt pedig nemcsak a térkép romlott el (nem jelezte többet a felfedezett területeket), hanem az egyik gyorsutazó pontot sem kapcsolta be nekem a játék. Az a vicc, hogy még ennyi hiba ellenére sem mondhatom azt, hogy annyira kegyetlenül rosszul szórakoztam a Captain Sabertooth and the Magic Diamond végigjátszása során (bár a folyamatosan magyarázó papagájt legszívesebben lelőttem volna), az igencsak borsos, 30 eurós árcédula azonban sajnos lehetetlenné teszi, hogy bárkinek is ajánlani tudjak egy minőséget csak nyomokban tartalmazó játékot.
