Úgy tűnik, szép lassan gyermekkorom összes kedvence megkapja a maga next-gen újráját: az inXile a Chopliftert, a Starbreeze a Syndicate-et, míg az orosz Targem az 1nsanet hádésítette fel nemrégiben. A sort februárban a Burut legújabb, fű alatt kiadott játéka bővítette ki, az ugyanis a Sensible Studios 1993-as akció-stratégiáját toldotta meg egy újabb etappal, a bevetés pedig egész jól is sikerült, még ha a játékkal töltött első félóra ijesztőnek is tűnik.
„Szakadt szakasz”
Ijesztőnek, mivel a CF3 kezdetben minden, csak nem bizalomgerjesztő. A humorosnak szánt intro kb. annyira vicces, mint a Sólyom végveszélyben, a főmenüben navigálni nehézkes, miután menüpontjai nem férnek ki egyszerre a képernyőre, új hadjáratot kezdve pedig az elmúlt évek leghaszontalanabb oktatómódja vár minket, melynek során vajszívű generálisunk fülsértő szinkronnal magyarázza el, hogy miként is lőjük darabokra a lőtávon éppenhogy belül eső céltáblákat (lelövöm a poént: a bal egérgombbal). A játék ezt követően (felettesünk kósza magyarázatait leszámítva) magunkra is hagy az előttünk álló tucatnyi bevetés során, ami figyelembe véve a ránk váró kihívásokat és a kezelésbe vehető arzenált kicsit gáz (bár a megszerzett cuccok és a nagyobb sebzést, láthatatlanságot, vagy halhatatlanságot adó power-upok kitapasztalása így sem lehetetlen feladat).
Katonadolog
Amint viszont nekiesünk a sallangokat (értsd: sztorit) nélkülöző küldetéseknek, a harci helyzet hamar javulásba kezd, két okból kifolyólag: egyrészt mert a harc élvezetes, másrészt mert a CF3 maximálisan hű maradt elődeihez. Ennek megfelelően az új etap is egy nyomokban taktikai elemeket tartalmazó shoot’em-up, melyben egy négy bakából álló tűzcsapatot terelgetve kell teljesítenünk a cirka 20-25 perc alatt letolható küldetéseket. Ennek három módja van: lelövünk mindenkit, akinél fegyver van és nem csapattag, felrobbantunk minden épületet, illetve megmentjük a jelzett helyen senyvedő túszokat, és kezdőpontunkhoz vezetjük őket. A leölt terroristák és a felrobbantott épületek/járművek után tapasztalati pontokat kapnak embereink, mellyel fegyverük hatótávja nő, érdemes hát vigyázni a magasabb rangú bokorugrókra, a sereg ugyanis húszfős kvótáig pótolja az elhullott katonákat, de a friss hús zöldfülű is, így ők ismét a nulláról gyűjtik az XP-t. A hatékony demokráciahintés emellett achievementeket is kiold, melyekre a jutalmak miatt szintén érdemes rágyúrni: párszáz leölt/legázolt rosszarcú, illetve felrobbantott jármű és épület után golyóálló mellény és több életerő jár, ha pedig küldetéseink elkerülik a veszteségeket, egy idő után az összes elérhető fegyvert és felszerelést kioldhatjuk. Ez utóbbiak egyébként a pályákon grasszálva is fellelhetők, és igen ötletesre sikeredtek: az alap AK mellett dobtáras géppuskára, lángszóróra, vagy épp távcsöves puskára újíthat be a csapat, a másodlagos slotba pedig repesz-, vakító-, ideg-, vagy EMP-gránát, bazooka, és a szuperfegyverként funkcionáló napalm, illetve taktikai atomcsapás kerül. A pusztítás tehát változatos, bár nem teljesen agyatlan: általában javallott elkerülni a frontális támadást, és inkább a falat kirobbantva lerohanni az ellenséges bázisokat, védekezés esetén pedig felosztani a csapatot, és több irányból bevédeni egy hídfőállást.
„Buhersereg”
Mindezek ellenére az új rész RTS-nek nehezen nevezhető, már csak az irányítás miatt is: bár bakáink hallgatnak a jobbklikkre, a WASD+egér kombináció sokkal kényelmesebb irányítási metódus, legalábbis gyalogosan, a járművek kezelése ugyanis borzasztó darabosra és nehézkesre sikerült, nem is erőltettem a használatukat. A kamera sem tökéletes, a pozíciója ugyanis a kurzor helyzetének megfelelően változik, csak épp erősebben, mint kéne, zúzósabb akció alatt a rágcsáló rángatása így erősen imbolyogtatja a kamerát, ami eléggé idegesítő (vagy épp hánytató) lehet. A grafika elmegy: nem csúnya, de láttam már szebbet is a műfajban, a humorosra vett katonásdihoz mindenesetre passzol, és legalább a gépigényt is alacsonyan tartja. A legnagyobb szívfájdalmam azonban a többjátékos mód: a játék küldetései elméletileg négyfős koop-módban is elérhetők, gyakorlatilag azonban a multi halott, senkit sem találtam, aki online tolta volna a hadászatot. A Cannon Fodder tehát (orosz játék létére) nem úszta meg idegesítőbb elemek nélkül a kiképzést, a végeredmény azonban így is egy kellemes árkád lövöldözés lett: a sorozat veteránjai bátran próbálják ki, de mindenkinek ajánlom, aki kis adagokban fogyasztandó, gyors hentelésre vágyik.
