“Sok ember horgászik egész életén keresztül anélkül, hogy tudná: nem is a halat keresi.” – Henry David Thoreau
Bár a horgászatot jóideje magam mögött hagytam, még élénken élnek bennem azok az idők, amikor leugrottunk édesapámmal a közeli tóhoz. Legtöbbször nem is azért mentünk, hogy fogjunk valamit (a boton kívül), hanem mert a mai rohanó világban egyfajta oázist jelentett a tó nyugodt környezete, a madarak csicsergése vagy a békák kuruttyolása. Gyerekként persze a halak és a kapás érdekelt leginkább, de később rájöttem, hogy ezek a pillanatok rengeteget jelentettek abban az apa-fiú kapcsolatban, amiben éltem: ha máskor nem is, ilyenkor legalább magunk voltunk és tudtunk beszélgetni, miközben a vízfelszínt figyeltük. És a horgászatban ez az egyik legjobb dolog. Nyugalmat ad, hagy időt elgondolkodni az élet nagy kérdésein, vagy szimplán csak kizökkent a napi mókuskerékből – néha pedig ez is bőven elég.
Úristen, very big!
A The Angler pedig valami ilyesmit próbál átadni. Egy szinte teljesen felesleges tutorial szakasz elmeséli, hogy az egeret rángatva/húzogatva tudunk horgászni, illetve tudjuk állítgatni a legapróbb dolgokat is. Próbálgattam, eléggé béna voltam benne, és még türelmetlen is, szóval fogtam a kis járgányomat, és elindultam világkörüli utamra a térképen – merthogy a játék bizony open world. Méghozzá szép nagy bejárható térséggel ellátva. Viccen kívül, egyhuzamban nagyjából 2-3 órán keresztül csak kocsikáztam, és felfedeztem a The Angler által elém tárt kis univerzumot, ami lényegében abszolút üres és kihalt (erről majd később), de valahogy mégis hagyott bennem egy kellemes érzést. Belefutottam mindenféle fura kis melléktevékenységbe, illetve a körút végére léptem vagy nyolc szintet, ami többnyire annyit jelent, hogy kaptam egy rakat pénzt. Visszatérve a kezdőhelyre rögtön be is vásároltam, így pedig már sokkal jobb élmény volt a horgászat, hiszen nem szaggatta ketté minden kis sneci a damilt, ami a kezdetekben inkább emlékeztetett egy darab cérnára.
Autókázásaim közepette belefutottam olyan kisebb (mellék)küldetésekbe, amik abszolút a szárazföldre korlátozódtak, vagyis hiába a horgászat a játék központi eleme, nem kell órákat ott állnotok a tóparton. Például többfajta, betegségben szenvedő fákat lehet bejelenteni, illetve bizonyos növények helyét dokumentálni. De van itt rengeteg ilyen kis apróság: gyűjtögethető papírlapok, pénzérmék, és még ősi csontok is. A legfurább talán egy mellékesebb ösvényen talált nyom volt, amire a rádióból egy rövid és tömör válasz érkezett: "Ja, igen, a Bigfoot… arrafelé szokott kószálni…" Hirtelen mintha bekerült volna a játékba valamiféle horror elem is, én pedig elkezdtem magam mögé tekintgetni.
A térkép meglepően méretes, és nyilván érkezik a következő években jó pár fizetős és nem fizetős extra tartalom is, szóval egy kisebb vagyont rá lehet majd költeni, de ezt főleg az ász halász típusú játékos fogja csak értékelni – és neki meg is éri. Grafikailag sem lehet ok a panaszra: igazából nem túl változatos, de kellemes látványvilággal van dolgunk. Nem kiemelkedő, viszont meglepően hangulatos maga a nemzeti park, amiben össze-vissza mászkálhatunk kedvünkre. Miután szépen felvásároltam a fél boltot, és összeraktam magamnak egy új loadoutot, ki is álltam egy stégre, és behajítottam a tóba, amit be kellett. Az első szebb halacskáimat sikerült kirántani ezen a ponton, amiket azonnal vissza is kell engedni. Legalábbis más opció jelenleg nincs, de ez is csak erősíti, hogy a The Angler nem a zsákmányról szól, hanem a horgászat élvezetéről. Elkezdtem felfedezni a környéket, csónakba is huppantam, hogy találjak valami látványos, nyugodalmas helyet, és ott eltöltöttem pár órát.
A balhorog
Idővel az is feltűnt, hogy miért tűnik annyira vészesen üresnek a játéktér: a kezdőhely kivételével lényegében semmi élőlény nincs jelen a pályán. Ott is csak a boltos csaj és a vadőr álldogál egyhelyben, biodíszletként, valódi funkció nélkül – rajtuk kívül csak a halak vannak, meg néhány madár az égen. A The Angler világában bolyongani olyan érzés, mint mikor belépsz egy multis címbe, egy teljesen üres lobbiba kerülsz, és elönt a gyilkos magány érzete. Azt hiszem, ez is a liminális tér (liminal space) egyik formája, ami általában átmenetet jelent két tér között (ebben az esetben egy üres világ, amiben mégis ott vannak a hanghatások és az élet illúziója, de semmi vizuális jelenlét). Ez kifejezetten ijesztő és felzaklató hatást tud elérni bizonyos embereknél, és viccen kívül, tényleg van egy ilyen mellékíze a játéknak. Nagyon jó lett volna némi élettel feltölteni a térképet, és bízom benne, hogy a frissítések ezt elhozzák, mert rengeteget tudna hozzáadni az élményhez.
Ettől függetlenül, aki egy roppant nyugis, relaxálós, chill-élményre vágyik, az megtalálhatja számításait a The Anglerben. Adott a kooperatív mód (három másik hobbi-horgász csatlakozhat hozzátok), karakteretek testreszabható, az pedig külön megdobja a felfedezés élményét, hogy bizonyos fajta halak más-más napszakban bukkannak csak fel. Ha a múltkor tesztelt Way of the Hunterben már unjátok a vadászatot, akkor át lehet ugrani a The Angler világába egy kis nyugtató pecázásra, hátha ti is rákaptok!
