Merthogy az Activision haderejébe tartozó FPS-nagyágyú már jócskán elhagyta a csikófogát, a 2007-es negyedik rész pedig a teljes zsánernek olyan maflást adott, amit azóta sem sikerült senkinek sem kiosztania. Sem a műfajnak, sem pedig az önmagát ismétlő sorozatnak. A Modern Warfare az akkori Infinity Ward gárda kreativitásának csúcsát jelentette, éppen ezért volt olyan szörnyű végignézni, ahogy a csapat szétszéledt, az így született Respawn szelt egy szépet a tortából a Titanfall megteremtésével, a megmaradtak pedig pánikrohamot kapva kapkodtak mindenhova. Mert hát igen nagy a kontraszt a CoD 4: Modern Warfare (és folytatása), valamint a Modern Warfare 3-Ghosts-Infinte Warfare hármas között, amiknél a fejlődést abban látták az alkotók, hogy még több minden robbant, még nagyobb épületek omlottak össze a talpunk alatt. A multi terén sem bizonyított az Infinity Ward, mivel a jól átgondolt pályákat hektikus, beláthatatlan úthálózat váltotta, aminél ráadásul a respawnnak hála mindig az ember hátába születtek újra az ellenfelek.
Azonban a piac változik, ahogy az igény is állandóan erre-arra tendál, így a párhuzamos fejlesztésben ott lévő Treyarch a kizárólagos multiban látta meg a jövőt, míg a Sledgehammer a második világháborúhoz tért vissza. Jómagam pedig remegve figyeltem, mivel rukkol elő a hármas aljára szorult IW, a nagy bejelentés azonban visszaadta a reményt még nekem is. Megújult külső, megújult belső, még hatásosabb és realisztikusabb, egyben pedig sötétebb kampány. Hát, kérem, ha ennek a fele igaz, már nem leszek szomorú. Gondoltam ezt addig a napig, míg meg nem érkezett a tesztpéldány, aztán amilyen hirtelen kezdődött a nyomokban Medal of Honort és Battlefieldet tartalmazó sztori, olyan hirtelen véget is ért. Én pedig egy darabig csak tanácstalanul pislogtam.
Melegháború
Részben nosztalgikus az élmény, elvégre visszatér Price (vagy inkább éppen csak megismerjük őt), miközben egy nagyon veszélyes kémiai fegyver kerül az amerikaiak és pártfogoltjaik reflektorfénye alá, aminek hála persze ismét az oroszokkal adódik némi konfliktus. A fiktív Urkzistan emellett alapvetően egy lőporos hordó benyomását kelti, ahol állandó a terror, a retorzió, az elnyomás, miközben mindenki magának akarja a vidéket. Más kérdés, hogy a gáznak és a konfliktusnak hála az adok-kapok kiterjed egészen Londonig, ami egy egészen látványos és hatásos nyitányhoz köthető – ebben a város közismert terén kell elintézni a megjelenő és rengeteg ártatlan életét veszélyeztető sejtet.
Na, aztán innentől kezdve a nagyja éjszakai küldetés, meg a már említett fiktív területet vehetjük uralmunk alá, miközben a múlt szörnyűségeit elevenítjük fel a testvérpáros, Farah és Hadir jóvoltából, hogy a legvégén az oroszokkal akasszuk össze a bajszunkat. Ami persze akció terén egy részben nyitva hagyott jelenettel csúcsosodik ki, hogy a Spec Ops kooperatív mókájában folytatódjon a történet. Más kérdés, hogy az már nem annyira kiforrott, nem is olyan izgalmas, inkább csak amiatt szórakoztató, hogy… három emberi társ oldalán indulhatunk neki.
Sötét mélység
Nem mondom, hogy könnyű dolga van annak, aki szeretné a CoD 4: Modern Warfare-t zárójelbe tenni, megőrizve az alapokat, de új szintre emelve a minőséget, viszont azt sem gondolom, hogy komoly munkával és némi odafigyeléssel, kreativitással ezt ne lehetne ügyesen megoldani. Mert rendben, azt nehéz felülmúlni, mikor az ember arcába robban egy atombomba, de amellett, hogy az első MW remek ritmussal rendelkezett, voltak drámai pillanatai, azért bizonyos szempontokból a játékmenete ma már öregesen hat. Szóval volna hol frissíteni, újítani, építeni.
Ehhez képest meg annyira nem sikerült ez a „most nagyon darkosra vesszük a figurát” produkció. Néhol érezni, hogy nem babra megy a játék, pláne az elején, mikor még csak kialakulóban a konfliktus. Mert azért na, amikor egy lőállás környéken civilek hulláit látjuk, az még pixelekből összerakva is kellemetlenül érinti az embert, ahogyan az is, mikor rájön, hogy van olyan, amikor dönteni kell arról, hogy sok ártatlan haljon meg, vagy egyetlen szerencsétlen, aki annyira bal lábbal kelt fel, hogy ő a leggyengébb láncszem, akinek repülnie kell. Szóval igen, vannak kemény pillanatok, vannak megrázó jelenetek, de ezek a későbbiekben elkezdenek a hatásvadászabb irányba eltolódni, ráadásul egy-két kivételtől eltekintve végig úgy éreztem, hogy nem is sikerül megragadni a lényeget. Volt egy megnyilatkozás, miszerint egy harcedzett veterán szerint túlságosan romantikus képet fest a CoD, miközben bemutatja a háború borzalmait. Nos, ebben lehet valami, mert az összkép még mindig idealizált, hiába próbáltak keménykedni az Infinitynél – néhány jelenet már megrázhatja az érzékenyebbeket, de van egy rossz hírem: a háború bizony sokkal kegyetlenebb és szörnyűbb annál, mint amit itt szofisztikáltan próbálnak bemutatni.
Mert szalonkeménykedéssel meg nem megyünk sokra, a ganxsta is inkább közröhej tárgya lesz, ha hangosan fütyizik a „szókimondó szövegek” jelzés oltalma alatt. Szóval itt is jobban el lehetett volna merülni a mocsokban, abban, amit mi vagyunk képesek zokszó és lelkiismeret nélkül produkálni, mialatt a különböző hatalmak magasztos szónoklatokkal irányítják háborúba azokat, akik helyettük mocskolják be a kezüket. És nem, nekem ez a nagyon végletes, a hetvenes és nyolcvanas években ragadt alapfelütés is igen visszás volt, hogy az amcsik és muszlim területről érkező szabadságharcosok jók, az oroszok pedig maguk jelentik az ördögöt. Azért a kép ennél jóval árnyaltabb. Nem utolsó sorban a negyedik CoD már a nyitánnyal és a stáblista utáni bevetéssel is feltette az i-re a pontot, ezzel is megkavarva a megszokott sablonokat, de ebből, avagy a legújabb epizód tipikus felépítéséből is látni, hogy akkor még kreatív emberek dolgoztak a stúdiónál.
Csak a multi…
De a kampány csak egy kis szelete a teljes tartalomnak (egészen pontosan 6-10 órás része, nehézségtől függően), a Call of Duty-epizódokat általában a többjátékos szegmens adja el, így évről évre azt kell alaposan megtölteni a különféle lehetőségekkel. Ez meg természetesen most is sikerült. Bár az IW ezúttal búcsúzott mindenféle, a realitástól elrugaszkodott tartalomtól, így nincs idegengyilkolós vagy zombis co-op, helyette viszont van minden más, főleg a résztvevők számának növelése az, ami egyből feltűnik – bár maradtak a régi, visszafogottabb számú verziók is. A 10-10 elleni összecsapások maradtak Call of Duty-san gyorsak, pörgősek, miközben a pályák kicsit nagyobbak a megszokottnál. A normál egymás elleni mód (mindenki mindenki ellen, TDM, taktikusabb megoldások speciális feladattal, területfoglalás) mellett a Ground War az, ami leginkább érdemes egy próbára, ugyanis a korábban is nagyobb létszámmal működő harcok ezúttal abszolút fejlődtek, noha csúnyán mondva azt is mondhatnánk, hogy az alkotók szimplán battlefieldezték a Call of Dutyt.
Ebben a módban 48 ember esik egymásnak, kifejezetten nagy helyszíneken, amiknél a térkép két pontjáról induló ellenfelek akár tankot, csapatszállítót, quadot, sőt helikoptert is bevethetnek. Képzeljétek csak el, hogy mire képes mindez egy hatalmas, városi térképen, ahol a toronyházak tetejére szitakötővel mennek fel a lesipuskások, hogy aztán a szemfülesebb katonák a lépcsőházban felkapaszkodva próbálják meg őket kifüstölni. Jellemző amúgy, hogy brutális állóháborúk alakulnak ki, a Metro 24/24 legszebb emlékeit hozva, és ha mindenhol felcserek szaladgálnának defibrillátorral felszerelkezve, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy ez itt a Battlefield igazi ötödik része. De nem az, így megmaradtak a CoD-os elemek, a hangulat, a stílus, ami kifejezetten jól áll ennek a tömeges gyiloknak, szóval összességében nem nagyon panaszkodom. Amiatt már inkább, hogy a Modern Warfare most, 2019 októberének végén még nincs kész, nem végleges. A battle royale még nincs benne, esélyesen csak hónapok múlva érkezik (ez a módszer ismerős valahonnan), és bár engem annyira pont nem érdekel, de a tömegeket tekintve ez azért a Black Ops 4-nél is igen komoly húzóerővé vált, szóval csak számít, hogy hogyan sikerül. Arról nem is szólva, hogy lootládák és mikrotranzakciók egyelőre nincsenek, de a battle royale móddal együtt elvileg, valamilyen formában és némileg átalakítva (az ígéretek alapján úgy, hogy ne legyenek hatással a játékmenetre) ezek is bekerülnek a repertoárba. A fegyverek meg amúgy elég jók, kellemes a testreszabásuk, ilyen téren megint nem érheti szó a ház elejét.
Hozza, amit kell
Avagy összességében ilyen ez a Call of Duty: Modern Warfare. Alapvetően jobb, mint amire a csapattól számítottam az elmúlt három játék alapján, viszonylag összeszedett és élvezetes, egészen mutatós rész lett az idei, de messze nem olyan lehengerlő, mint amilyennek beharangozták, vagy amilyennek itt-ott megpróbálják beállítani. Mind a kampányra, mind a többjátékos módra nagyon nagy hatással volt a Battlefield-sorozat, illetve a 2010-es Medal of Honor, így túl sok egyéniséggel nem lett ellátva, viszont amit kapunk, az eléggé össze van rakva ahhoz, hogy minimum egy évig elszórakozzunk vele, pláne akkor, ha rendszeresen frissítik és bővítik. Nosztalgikus érzéseket kelt a sztori is, ami lényegében felvezeti a korábbi történéseket, ezzel előkap a kalapból jól ismert szereplőket, de a súlyos és kemény realizmust még keresnie kell a stúdiónak, mert a híresztelések ellenére nem nagyon sikerült rátalálni, maximum a felszínt kapargatták.
Meg a legfontosabb az, hogy amikor igazi Call of Duty-élményre vágyunk, csak megújult formában, kibővítve, akkor valóban egy (vagy több) másik sikerjátékot akarunk látni? Merthogy én így is élveztem a 2019-es epizódot, de nagyon rezeg a léc, ha meg kellene neveznem, mivel is ütöm (lövöldözöm) el az időm jó részét. Imádom a Ground Wart, imádom az új elemeket, a látványt, de ez már kevésbé CoD számomra, mint a falon szaladgálós BO3 volt, és inkább a legszebb Battlefield-emlékeimet idézi, amiket meg az EA sorozata nem tudott felidézni hosszú évek óta. Szóval van itt egy komoly költői kérdés, ami válaszra vár, de ezt majd az idő fogja megválaszolni, meg mindaz a bővítés, ami vár ránk a jövőben. Addig pedig itt ez a CoD-BF hibrid, meg az élmény, mert az ugye megfizethetetlen.
