Call of Cthulhu teszt

Jómagam egyébként még tanuló voltam a kilencvenes évek elején, amikor lezajlott első komolyabb találkozásom a kozmikus horror mesterével. A Valhalla Páholy kötete az alábbi sorral hívogatott: „Stephen King nagy elődjének remeke”, és mivel ki voltam éhezve a minőségi horrorirodalomra, King bácsit pedig már jól ismertem, természetesen gondolkodás nélkül vetettem rá magam a novellákkal teli könyvre. A ’20-as és ’30-as évekből származó történetek végül egy tartós, maradandó szerelemhez vezettek, ezért nem csoda, hogy később nemcsak begyűjtöttem Lovecraft különböző, itthon megjelent köteteit, de a témához kapcsolódó filmeket is megnéztem. Vadásztam a sajátos univerzumban elhelyezett játékokra, otthonom tisztaságát egy Necronomiconnal szennyeztem be (a mítosz alapjául szolgáló sötét „biblia”, amit a mitológia szerint az őrült arab, Abdul Alhazred alkotott, de kevésbé izgalmas információk alapján szintén Lovecraft fantáziájának szülötte), sőt magam is írtam néhány olyan rémtörténetet, ami egyfajta tisztelgésnek bizonyult az úriember munkássága kapcsán.

Szóval nem ismeretlen a téma, imádom is, csak éppen sok volt a csalódás. Ja, ez tényleg szerelem, most már egyértelmű. Videojátékok terén kevés nyűgözött le, ráadásul a francia Cyanide sem az a stúdió, amely minőségi produktumokkal látja el a piacot, emellett volt bennem némi tartózkodás azután, hogy a Focus Home és az ukrán Frogwares közötti kenyértörés miatt Sherlock pártfogói végül máshova mentek befejezni lovecrafti rémisztgetésüket. A The Sinking City azonban csak jövőre érkezik, a Call of Cthulhu pedig már itt van, szóval félredobtam minden kesergést és előítéletet, hogy aztán az időn és elképzeléseinken túli Nagy Öregek nyomába eredjek. Persze, mind tudjuk, hogy sok jóra ez sohasem vezethet…

Árnyék Darkwater fölött

A húszas években járunk, a középpontban Edward Pierce magánnyomozóval, akit rémálmai és háborús emlékei a bánatba és az alkoholba üldöznek, miközben ügyfelei ennek hála egyre csak fogyatkoznak. Míg egy napon rejtélyes úriember látogatja meg, aki lánya ügyében kéri a detektív segítségét: Sarah családjával együtt meghalt egy tűzesetben, azonban a sötét titkokkal teli történet egyáltalán nem tűnik lezártnak, miután az apa egy ijesztő festményt kapott a szigetről, ahol gyermeke élt. Pierce bőrébe bújva itt már választás elé áll a játékos, hiszen lélekmelegítő gyanánt belekortyolhat az asztalán álló pohárba, de akár józanul is nekiindulhat a nagy kalandnak, ami persze további alternatív opciókat szül.

Merthogy miközben a Call of Cthulhu (The Official Video Game – ha nagyon hivatalosak akarunk lenni) erősen épít a Chaosium papíralapú játékra, tartalmaz RPG-kre jellemző elemeket is. Van némi fejlesztés, egy-egy tulajdonságra rá lehet gyúrni a jobb nyomozói képességekért, az okkultizmus rejtélyeinek megfejtéséért, netán az erősebb fizikumért, plusz nem mindegy, hogyan reagálunk egy-egy fontosabb pillanatban. Nagy dolgokra persze nem kell számítani, ez nem egy tényleges szerepjáték, de van benne annyi plusz, hogy a hagyományos kalandjátékok és sétaszimulátorok közül egy apró fejnyit kiemelkedjen a végeredmény.

Sétaszimulátort emlegettem, és lényegében egyáltalán nem túlzok. A Call of Cthulhu alapmechanikája nem túl bonyolult, elvégre meglehetősen szűk keretek között mozoghatunk, a belső nézetben lezajló felfedezés a tárgyak és eszközök, szerkezetek megvizsgálására korlátozódik, és bizony a végigjátszás nagyobb részét ez a domináns mechanika teszi ki. Bejárunk egy frissen megnyílt terepet, beszélgetünk, kutakodunk, majd valami történik, aztán megint játszhatjuk a nagy felfedezőt, hogy a fejlesztők néha egyéb finomságokkal bolygassák meg a bevált receptet. Szóba került például a beszélgetés, itt a legtöbbször választhatunk, személyeskedhetünk, kérdezősködhetünk, sőt vannak olyan lehetőségek, amik csak valamilyen tudás birtokában nyílnak meg. Fontos még a tényleges nyomozás, ami leginkább a The Vanishing of Ethan Cartert juttathatja az eszünkbe, avagy egy-egy fontos nyomot megtalálva szépen lassan összeáll, mi történt az adott helyszínen. Legutoljára pedig marad a harc és a menekülés. Küzdelemből kevés jutott a programba, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett közelharci fegyverhez vagy pisztolyhoz nyúlnom a 8-9 órás végigjátszás során, de lényegében bujkálásból sincs sokkal több. Az Amnesia-iskolát kitanult Call of Cthulhu pedig nem követel sokat, néhány lebukást követően már egyértelmű, mit és hogyan kéne csinálni, hogy ellenfelei ne fedezzék fel hősünket.

Az őrület szigete

Mert opponensekből bizony nincs hiány. A Cyanide játéka eléggé szabadosan kezeli a rendelkezésre álló nyersanyagot, ami azt jelenti, hogy vannak a Nagy Öregek, van minden, ami a Cthulhu-mítoszra jellemző, plusz a szerepjáték összetevői, a mitológiába később csatlakozó elemek is beköszönnek. Megidézett szörnyszülöttek, fanatikus kultisták – itt bizony nem a csápos régi haver az, aki a legfőbb veszélyforrás, van helyette minden más, viszont kellően változatos a kép, hiszen újra és újra sikerül ezzel meglepetést okozni. No, nem nagyot, de azért mégis. Az Innsmouth ikertestvéreként megjelenített Darkwater már alapból fenyegető hely a titkaival, a birtokra érkezve pedig a gótikus horror is megerősödik, miközben a masszív, nagyon atmoszférikus épületegyüttest fedezzük fel. A helyi kórház sem éppen kellemes helyszín, ráadásul ott még jobban összekuszálódnak a szálak, aminek hála a történet is végig élvezhető, bár hatalmas meglepetéseket nem tartalmaz.

Lényegében ez a biztonsági játék az, ami leginkább árt az összképnek, hiszen a barlangok nagyon jól teljesítenek, miközben otthont adnak a kultistáknak, emellett a rejtély titkainak kiderítése is jó móka. Nem lennék meglepve, ha az alapok még teljes egészében a Frogwarestől származnának, hiszen Sherlock nyomozásai is hasonlóan működtek az elmúlt évek során. De meglepetés sajnos kevés van, a kisebb negatívumok miatt nehezebb a beleélés, a végére pedig marad egy olyan kaland/horror, ami a minőségi alap és a korrekt recept ellenére szimplán jó, de semmilyen téren nem kiemelkedő. Persze, még így is elégedettek lehetünk, mert a nagy átlag eddig sem jut el, és a Call of Cthulhu bizony hosszú évek óta az első olyan játék, aminél tényleg érzem Lovecraft hagyatékát, és nem csak a pénzéhség az, ami nyilvánvalóvá válik a végigjátszás után.

Cthulhu hívása

Mondhatnám, hogy ha Cthulhu hív, hát ne vedd fel, de hála az égnek ennél sokkal jobb a helyzet. A külcsín itt-ott egészen kellemes, de összességében mégis elmaradott, nem egy esetben mintha egy egész generációt késett volna. Ez főleg az arcok és animációk terén nyilvánvaló. Maga a játékmechanika sem mai, a bevált kliséket puffogtatja, ami általában a harci és menekülős szekvenciáknál tűnik ki. És ez bizony fájó, mert az élmény emellett is erős, tehát kicsivel több befektetés után talán a 80-90 százalék közé is becsúszhatott volna a végeredmény, mint kifejezetten ajánlott darab. Hozzáteszem, hogy én így sem beszéllek le róla, mert tényleg bőven fogyasztható, vannak alternatív lehetőségek, rá lehet hajtani a titkokra, amivel aztán 11 óra is lehet a játékidő. Az író munkásságát kedvelők minimum egy leárazás után essenek neki, de a borzongás rajongói alapból tehetnek egy próbát.