A Buddy Simulator 1984 hihetetlenül hangulatosan indít. A képi megjelenítés teljesen autentikusan adja vissza a korszakot, bár az enyhén kontakthibás CRT monitor élethű ábrázolása azért tud enyhe fejfájást okozni. Már annak, aki erre érzékeny. A hang is hibátlan, akinek amúgy sem idegen, nem lesz irritáló, de az újra kiadott Nintendo Game&Watch-csal szerzett tapasztalataim alapján lesz, aki három és fél perc alatt potenciálisan agyérgörcsöt kap tőle.
A Buddy Simulator lényege, hogy a játékban fejlett AI dolgozik, érzésre abból a fajtából, amit manapság lassan a tejfölösdobozra is ráírnak, mert az AI az aktuális varázsszó. De tény, hogy a játékmenet egyedi, ami annak függvényében idomul, hogy a játékos mit, mikor és miért mond vagy választ, de nem teljesen random a játékmenet. Buddy – vagyis, nevezhetjük akárminek, én roppant kreatívan (irónia) Buddynak kereszteltem – egy program, ami szeretne velünk játszani. Kezdetben kő, papír, olló, akasztófa és számkitalálós áll rendelkezésre, de ha rendszergazdai hozzáférést adnunk Buddynak, ír nekünk saját játékot, miután megtudakolt néhány alapvető dolgot (a születésnapunk, kedvenc színünk, kedvenc állatunk, ilyesmi).
Kicsit bizarr a programmal folytatott kommunikáció, de a szöveges parancs alapú interakció – a néha kihagyó megjelenítés és a digitális zaj ellenére is – nagyon szerethető megoldás. A játék eleje konkrétan lebilincselő. Bámulatos, hogy egy klasszikus szöveges kalandjáték mennyire működőképes ma is, nagyon régen fordult elő, hogy a gépet kikapcsolva is folyamatosan az adott játék foglalkoztatna. Hogy nyitom ki a vitrint? Egy komplett délelőtt telt el azzal, hogy a napi rutin közben folyamatosan ezen gondolkodtam. A szöveg által körülírt atmoszféra, a vibráló kijelző, a hanghatások összességében sokkal izgalmasabbak és lebilincselőbbek tudtak lenni, mint akármelyik „modern”, grafikus játék.
A Buddy Simulator egyébként nem félelmetes vagy horrorisztikus, de az egész módfelett bizarr, néhol groteszk és nagyon szokatlan. Egyfajta kényelmetlen feszültséget generál, jobbára amiatt, hogy a játékos kénytelen maga elképzelni a szcenáriót. Na, ez a lendület és egyediség kezd olvadni, amikor az ingyenesen letölthető demóból ismert fejezet után 2D grafikára fejleszti magát a játék. Itt még mindig megvan a lendület, de a későbbiekben ezek a technikai szintlépések nem tesznek jót az élménynek. 2.5D-nél már nyoma sincs a korábbi unikális hangulatnak, cserébe a harcrendszer ritka suta. Mert az is van.
A történet egyébként jól szerkesztett, a karakterek szokatlanok és változatosak, a küldetések viszont hamar repetitívvé válnak, de a játék még mindig motiváló, Buddy ragaszkodása hozzánk pedig egyre kényelmetlenebb. Nem akarom nagyon részletezni, Buddy érdekes, néha kiszámíthatatlan és szinte kellemetlenül figyelmes entitás, maga a koncepció hihetetlenül jó, az antré parádés, a hangulat és a vizuális megjelenítés messzemenőkig autentikus, de nálam úgy a felénél elfáradt a dolog. Amit amúgy simán lehetne azzal orvosolni, hogy nagyjából a felére húzzák a játékidőt. De körülbelül 2800 forintot maradéktalanul megér a termék. Ha ismerős a stílus (egyébként stílusgyakorlatnak is kiváló a Not a Sailor Studios munkája), akkor azért, ha pedig nem, akkor azért tud maradandó élmény lenni a Buddy Simulator. De én inkább most előveszek egy csak szöveges kalandjátékot. Majdnem elfelejtettem, mennyivel jobb az atmoszféra és a grafika a fejemben, mint 4K/60 fps mellett 144 Hz-es megjelenítőn bármi.
