Ez persze nem meglepő fejlemény, mivel a programnak már a steames early access futama is addiktívnak bizonyult, a kérdés így csak az lehetett, hogy elég újítást kapott-e a korai hozzáférést elhagyó változat ahhoz, hogy megérdemelje a „megjelent” plecsnit. Nos, örömmel jelentem, hogy igen, ugyanis bár az alapok a megvehető bétához képest nem változtak, az élményt lényegesen szebb és tartalmasabb csomagolásban tálalja az október 15-én megjelent változat.
A Beáldozhatók
És hogy pontosan mi is ez az élmény? Nos, hasfalszaggató múltidézés és pusztító akciózás egyben, a Broforce ugyanis egy egyszerű, régi vágású, és harsány run’n’gun shooter, mely hangulatában a ’80-as és ’90-es évek kultikus akciófilmjeit parodizálja, játékmenetében pedig a Contrához hasonló keményvonalas lövöldéket idézi. Előbbi annyit tesz, hogy értékelhető történetre ne számítsunk: eszerint adva vagyon egy alulfinanszírozott, de látványosan túlkokszolt rendfenntartó szervezet (a címszereplő „Broforce”), a másik oldalon pedig a megtestesült Sátán, aki megpróbálja egy rakás terroristával, idegennel és pokoli szörnyeteggel legyakni a Földet.
Bár a túlerő minden pályán érezhető, a (csillagsávos) zászló mégis a jófiúknak (és -lányoknak) áll, akik a számbeli deficitet remek emberanyaggal ellensúlyozzák, a Broforce minden kezelésbe vehető tagja ugyanis valamilyen ismert és/vagy kultikus akciófilm-karakter eltúlzott paródiája. Rambo, John McClane, MacGyver, minden jelentős Schwarzenegger- és Chuck Norris-szerep, Neo vagy épp a Predator kerülhet kezünk ügyébe egy rögtönzött gyakásra, és ez csak egy gyors ízelítő – jelenleg 30 ikonikus karakterrel szelhetjük konfettikre a demokrácia gaz ellenségeit, akik mind eltérő fegyverzettel és speciális támadásokkal vonulnak hadba a szabadság nevében. A Free Lives odaadása pedig főleg ez utóbbiak terén ötlik különösen szembe, dacára ugyanis az apró, pixeles karaktereknek, mégis sikerült mindegyik hőst a rá jellemző filmes mozgáskultúrával és támadásokkal felvértezni. A teljesség igénye nélkül, Chuck Norris Braddockja így például gránátvetővel és körbepörgő rúgással osztja az igazságot, Neo kungfuzik és puszta kézzel fordítja vissza a golyókat/rakétákat, Ellen Ripley szigetelőszalaggal egyberagasztott pulzuskarabéllyal és lángszóróval harcol, a Terrorbolygó Cherry Darlingja pedig alapból lefelé lő, és minden sorozattal a levegőbe emelkedik, mivel gránátvetős gépkarabélya a jobb lábába van építve.
Erődemonstráció
Hangulatában tehát a Broforce telitalálat, a játékot így már csak a szereplőgárda miatt érdemes beszereznie mindenkinek, aki a vonatkozó celluloidtermékeken nőtt fel, probléma viszont a játékmenetet sem érheti, még ha annak komplexitása talán még a „történetét” is alulmúlja – a Broforce bevetései ugyanis kizárólag a hagyományos oldalnézetes run’n’gun lövöldék legelemibb szabályait követik. Célunk így minden esetben annyi, hogy az átlag 3-4 perc alatt lenyomható pályák elejéről elvergődjünk azok végéig, közben pedig lőjünk cafatokra minden rosszarcút, mentsük ki a ketrecekben lekötözött fegyvertársakat (így plusz életet kapunk, és újabb karaktereket oldhatunk ki), nyomjuk le a pálya végén strázsáló öltönyös ördögöt (vagy a 4-5 pályánként érkező főellenfeleket), és végül a jenki zászlót felvonva szálljunk el helikopterünk kötélhágcsóján lógva a naplementébe.
A játékmenet fentebb vázolt (és később sem változó) sarokköveit a program már az első öt szinten lefekteti, változatosságot így csak pár (lassan adagolt) újabb ellenfél, az egyre nagyobb és szívatósabb főellenfelek, valamint egy játék végi menekülős szakasz jelent – ezeket leszámítva viszont a rutin az első perctől az utolsóig ugyanaz marad.
Liberté, égalité, Beyoncé
Bár a fentebb taglalt egyszerűség és monotonitás adott, azok mégsem válnak a Broforce kárára, ami három tényezőnek köszönhető: a kooperatív módnak, a rombolási rendszernek és a játékban rejlő kihívásnak. Az első négyfős online és offline zúzást kínál, a helyi meccseknek pedig külön pikantériája, hogy azokhoz a kontroller nem kötelező (bár erősen ajánlott), mivel akár egyetlen billentyűzetről is hadba vonulhat mind a négy játékos – bár tasztatúra legyen a lábain, amelyik túlél egy így levezényelt partit.
Utóbbi persze a pályákra is áll a rombolási rendszer miatt, hőseinkkel ugyanis brutális pusztítást végezhetünk mind a szinteken, mind az ellenfelek között. Lebontott terep, felrobbant járművek és vértócsában fürdő tetemek-belsőségek szegélyezik a demokratizálást, a Broforce így a mókás körítés dacára sem babazsúrra való játék, a harc ugyanis legalább annyira eltúlzott, mint annak narratív körítése.
A fentiekbe persze idővel a legelvakultabb akciófilm-rajongók is beleunnának, ha ujjgyakorlat lenne minden bevetés – szerencsére (?) viszont nem ez a helyzet, a Broforce ugyanis nemcsak humorban és vérben, hanem kihívásokban is bővelkedik. Hőseink már Normal szinten is egyetlen (!) találattól felfordulnak, a kampány közepétől kezdve pedig olykor igen izzasztó főellenfelekkel akaszthatjuk össze a bicepszet. Akiknek pedig a fentiek sem elegendők, ne aggódjanak: a Hard fokozat agresszívebb ellenfelei, illetve az Ironbro mód (melyben minden kioldott hőssel csak azok haláláig játszhatunk) garantáltan megizzasztja még a legdurvább helyi terminátorokat is.
Probléma pedig akkor sincs, ha a kampány minden kihívását földbe döngöltük: a ko-op mód mellett ugyanis négyfős helyi deathmatch arénákat, egy versenyzős Explosion Run módot, és egy combos pályaszerkesztőt is kapunk a játékkal – utóbbihoz pedig a cikk írásakor már bőven találni oktatóanyagot a weben, így biztos vagyok benne, hogy hosszú időre kitolja a játék élettartamát.
Elhulló sastollak
Bár a fentiekből gondolom átjött, hogy remekül szórakoztam a játékkal, természetesen a Broforce sem tökéletes, és minden erőssége mellett is akad azért rajta fogás. Ott vannak először is az ellenfelek: bár a változatosságukkal nincs gond, zömükben statikus, egyhelyben strázsáló rosszarcúakról van szó – rohamot csak az öngyilkos merénylők, egyes bossok és az idegenek-démonok némelyike indít.
Lényegesen zavaróbb viszont a hősökkel kapcsolatos véletlenszerűség, újraéledéskor és a rabok kiszabadításakor ugyanis a játszható bro-kat véletlenszerűen sorsolja a játék, ami azért gáz, mert az egyes hősök sokszor nem egyenlő esélyekkel vonulnak harcba. Egyes ugrálós részeknél a lomhább bro-k így lapos hendikeppel vergődhetnek át, míg a távolsági attakokkal operáló, mozgó bossoknak pedig sokszor rémálom nekimenni közelharci hősökkel. A harcok nehézsége és kimenetele így sokszor a vakszerencsén, azaz az éppen irányított/sorsolt harcosokon múlik, amit azért nem érzek teljesen igazságosnak.
’Murica! F*ck yeah!
Bár az irányítható hősök némelyike a fentiek miatt el tudna viselni némi balanszolást, a Free Lives akcióorgiája máskülönben teljesen rendben van. Egyszerű, régimódi, pusztító, olykor iszonytatóan nehéz, mégis nagyon kacagtató és addiktív run’n’gun shootert hoztak össze a dél-afrikai fejlesztők, amelyet mind a stílus rajongóinak, mind a klasszikus amerikai akciófilmek fogyasztóinak bátran ajánlok.
