A BPM: Bullets Per Minute azzal keltette fel a figyelmem, amit a borítón látni: hogy ritmusra lehet aprítani, első blikkre pedig még stílusosnak is tűnt. Aztán rá kellett jönnöm pár dologra, ami megerősített abban, hogy sosem érdemes a borító alapján ítélni, mert azon nem látszott, de számos apróság alaposan megmérgezi a játékot. Mindezek összessége pedig végül teljességgel kiirtotta belőle az élvezeti faktort. Egyébként nem volna annyira rossz, ha nem lenne ennyire unalmas és valahogy mégis idegesítő egyszerre.
Asgard ásza
Történet, mint olyan, nincs: be kell érnünk annyival, hogy egy valkűrrel aprítunk osmányságokat, a nevek alapján a skandináv mitológia világában. Ne kérdezzétek, hogy mit keres akkor az első karakter fején a glória, mert fogalmam sincs. A “világ” jelen esetben kimerül egy kastélyban, ami egyébként bárhol lehetne a denevérekkel, pókokkal, egyéb ocsmányságokkal megtömve, melyek nagyjából a kihívás legapróbb szikráját sem mutatják. Már ha egyszer ráérzünk a ritmusra, melyet egyébként a célkereszt mellett kommunikál a játék: a nagy vonalak a teljes ütem, a kicsik a félütem. Teljes ütemre bármit csinálhatunk, azt viszont már nem nagyon közli, hogy mely cselekvéseinket tudjuk félütemre is végrehajtani, mert valamelyik fegyver félütemre is lő vagy éppen újratölthető, míg a másik viszont nem. De azt is elképesztően apró betűkkel közli a rendszer, hogy kifogytál a skulóból.
Egyébként viszonylag gyorsan bele lehet jönni és aprítani, úgy egészen az első főellenségig, ahol már nem árt, ha alapos tűzerővel bírunk, különben pikk-pakk kicsinál. És itt jön az első bibi: ahhoz, hogy megfelelő fegyverrel rendelkezz, egy nagy rakás szerencsére is szükséged lesz, mert stukkerból valami rejtélyes okból kifolyólag csak egy lehet nálad, amit a kovács-óriáscsirkénél tudsz vásárolni (a jobbak 15 aranytól indulnak), aki cserébe nem minden alkalommal bukkan fel. Na, és persze a zsetonmennyiség sem garantált, hogy meglesz. Igaz, enélkül is le lehet darálni az első főcsúnyát, de konkrétan megőszülsz, mire sikerülni fog. Pláne, hogy röhejes módon még a fegyverek lőtávolsága is korlátozott...
Mindenki ritmusra ráz
Aztán jön a második meglepetés: a zene változik, de a ritmus végig ugyanaz marad. Helyesebben szólva a zene dögunalmas és csupán kétféle a taktus: van az alap, amit állandóan hallhatunk, ez a főellenségeknél felpörög egy kicsit. Tehát alkalmazkodni nem nagyon kell, csak ráérezni – de ha egyszer sikerül kiesni a tempóból, az nagyon ciki tud lenni egy méretesebb horda közepén.
A játék a nehézséget ugyanis az ellenségek számában méri, nem azok képességeiben vagy a pálya felépítésében. Utóbbiban már csak azért sem tudja, mert a véletlenszerűen egymás mellé pakolt területek teljesen fantáziátlanok és a zenéhez hasonlóan unalmasak. Ugyanez igaz az ellenfelek dizájnjára is, meg úgy a játék teljes küllemére. Nem tudom, hogy ki volt az, aki szerint jó ötlet egy egyszínű szűrőt ráhúzni minden textúrára, mert így az amúgy is unalmas környezetet totálisan érdektelenné sikerült tenni.
Helheimbe vele
Mindent összefoglalva tehát a BPM: Bullets Per Minute egy jó alapötlet, de az első pillantásra érdekesnek, stílusosnak tűnő aprítás valójában egy szörnyszülött, borzalmas játékmechanikai megoldásokkal, zéró magyarázattal, fantáziátlan megjelenéssel nyakonöntve. Mindezt a teljességgel kiegyensúlyozatlan játékmenet koronázza meg, melynél a mázlifaktor olyan erős, hogy szekunder szégyenérzetem volt, mikor sokadszori nekifutás után szereztem egy gránátvetőt, amivel röhögve végigaláztam mindenkit. De legalább működik hibátlanul, és csak kilépésnél omlik össze néha.
