Az epizodikus kalandjátékok sem ma kezdték pályafutásukat; a szélesebb körű sikert talán épp a Telltale-féle Walking Dead címeknek köszönheti a műfaj. Mostanság amúgy is sokféleképp értelmezik a két-háromórás porciókban érkező, jellemzően a döntési helyzetekre és a narrációra támaszkodó játékokat. Cikkünk tárgyában tinidráma, képregényvilág vagy sci-fi mese helyett egy ritkán látott miliőbe teszünk kirándulást: a Blues and Bullets ugyanis kőkemény film noir stílusban fogant, félúton a Sin City és az Untouchables (Aki legyőzte Al Caponét) című műremekek között. Marcona nehézfiúk, kiégett zsaruk, eltűnő gyermekek, egy okkult szekta és maga Al Capone is tiszteletét teszi a spanyol játékban, amely bizonyos szempontból eszméletlen dolgokra képes, más pontjaiban viszont még volna mit tanulnia a stílustársaktól.
FEHÉR
Nem biztos, hogy szerencsés így kezdeni egy játék kritikáját (hiszen alapvetően nem erről ismerszik meg a Maradandó Alkotás), de a Blues and Bullets fenomenális külalakja óhatatlanul is a grafikára irányítja a figyelmünket. A fekete-fehér alapokhoz minimál mennyiségben felbukkanó színek idomulnak, amelyek a Miller-féle hangulathoz hasonló módon emelik ki a látvány szempontjából fontos elemeket. (Piros feliratok, parázsló tűz, aranyszínű töltény stb.) Félelmetesen ügyesek voltak a játék kulisszáinak virtuális szobrászai is, a kameraman munkásságát pedig súlyos díjakkal lehetne jutalmazni. A Blues and Bullets helyszínei pillanatok alatt beszippantják a játékost, az atmoszféra pedig garantáltan ütni fog azoknál, akik a Mafia vagy az LA Noire játékokat kedves emlékként raktározták el a szívükben. A sztori szintén ötletes, mi több, izgalmas ígéreteket rejtő forgatókönyvön alapul, amely továbbviszi az eredeti Untouchables históriát, és ismét főszerepbe helyezi a szembenálló párost, Eliot Nesst és Al Caponét. Szerencsére már most látszik, hogy az első felvonás nem süti el az összes petárdát, az ilyesfajta visszatartott izgalmakat pedig kifejezetten szeretjük. A játékmenet alapjai is tisztességesek: nyomozunk, beszélgetünk, sínre helyezett lövöldözős szakaszokon zúzunk végig (!), máskor amolyan Heavy Rain-módra éljük át az eseményeket, vagy bizonyítékokból rakjuk össze a bűncselekmény idővonalát, akár a legutóbbi Sherlock játékban.
FEKETE
Ha a főbb pontok ennyire rendben vannak, akkor mégis miért nem lehetünk maradéktalanul elégedettek? Nos, ha már a külalakkal kezdtük, azzal is folytatjuk. A fantasztikus vizualitást buta karaktermodellek, gyenge arckifejezések és felemás animációk tarkítják, amelyek hihetetlenül gyengének tűnnek a többi látványelem mellett. Aztán a történetmesélés sem tökéletes. Sokszor abszurd vagy oda nem illő mozzanatok tarkítják a drámai hangulatot, és hát valljuk be, a szinkronszínészi teljesítmény is inkább az animáció minőségéhez konvergál, mintsem a zseniális operatőri munkához, vagy a szuper környezethez. Emellett a játékmenet fentebb taglalt elemeiben sem találhatunk semmi előremutató, vagy az átlagosnál izgalmasabb okosságot. A nyomozást szinte lehetetlen elrontani (elég mindent megtalálnunk), a választási lehetőségek hatását pedig egyelőre csak minimálisan érzékelhetjük. Oké, el kell fogadnunk, hogy a Walking Dead be nem váltott ígéretére csak óriási fejlesztőstúdióknak lenne lehetőségük megfelelő megoldást találni, de már borítékolható, hogy a Blues and Bullets sem lesz képes erre a bravúrra hosszú távon.
ÉRINTHETETLENEK
A kissé szigorú értékelésünk ellenére azonban nem szeretnénk senkit sem elriasztani a bevezető epizódtól. A meglehetősen visszafogott áron mért első falat garantáltan megtölti majd azok bendőjét, akik belevágnak a nyomozásba. Az elkövetkezendő hónapokban pedig izgatottan várjuk, hogy Ness miként merül alá a szekta vérvörös hálójába. Lesz még itt nemulass!
