Nagyon úgy néz ki, hogy a crpg-k halottnak hitt műfaja után a retró shooterek zsánerébe is új életet lehelnek a lelkes indie (és néhány ritka esetben kevésbé indie) fejlesztők. Csak az utóbbi pár évben olyan remek címek jelentek meg ebben a kategóriában, mint az Ion Fury, a Dusk vagy épp a Project Warlock, most pedig felbukkant egy új trónkövetelő is a Bloom képében, mely enyhén szólva is kopottas grafikával, tengernyi démonnal és igen széles fegyverarzenállal próbálja megszólítani a játékosokat.
Kertészkedés pszichopatáknak
A Bloom története meglehetősen egyszerű: az első pálya legelején ledarált háttérsztori szerint egy ősi és misztikus rend harcosát alakíthatjuk, akit feljebbvalói azzal bíztak meg, hogy nyomozzon le és irtson ki egy őrült szektát, mielőtt a kultisták által a világra szabadított Fekete Virág kihajtana. Ezt a nemes célt összesen két epizódon keresztül hajszolhatjuk, melyek egymástól teljesen függetlenek, azaz nem kell az egyiket végig vinnünk a másik megnyitásához.
Talán már ennyiből is érezhető, hogy a Bloom nem épp a remekbeszabott és csavaros történetével szeretne kitűnni a felhozatalból, de legyünk teljesen őszinték: egy vérbeli retró shootertől az ember nem is nagyszerű sztorit vár, hanem tökéletesre csiszolt játékmechanikát, izgalmas kialakítású pályákat és persze féktelen akciót. Lássuk hát, hogy ezen a fronton hogy teljesít a Bloom!
Ördögűzés mindennel is
A játék mögött álló Cyberius Dei szerint a Bloom a műfaj olyan legendáiból merít, mint a Doom, a Quake, a Blood, a Heretic vagy épp a Hexen, a végeredményt elnézve pedig ezt nehéz is lenne letagadni. A Bloom játékmenete egyszerű: mindkét fejezetnek egyetlen pisztollyal ugrunk neki, aztán ahogy haladunk előre, úgy jönnek szembe az egyre nagyobb és nagyobb mordályok. A fegyverek számára és változatosságára nem lehet panasz, lesz itt a klasszikus sörétestől kezdve a lángszórón át a plazmaágyúig minden, így takaros pusztítást rendezhetünk majd az életünkre törő rémségek között.
Erre pedig nagy szükségünk is lesz, hiszen a Bloom enyhén szólva sem fukarkodik az ellenfelekkel. A legtöbb arénába annyi démont és egyéb pokolfajzatot szabadít ránk, hogy azok el sem férnek a képernyőnkön, ráadásul a rémségek sokszor több hullámban támadnak, így kitartóan kell lőni őket, mielőtt elfogynának. A változatosságra itt sem lehet panasz: az egyszerű, csuklyás kultistától kezdve a tűzlabdákat dobáló ördögökig és a szegecses ketrecbe zárt hullákig van itt minden, ráadásul néha egy-egy főellenfél is felbukkan, szóval a két fejezet alatt megküzdhetünk a pokol összes lakójával.
Külön ki kell emelni továbbá a játék csonkolási rendszerét, ugyanis, ha elég ügyesek vagyunk hozzá, az ellenfeleket szó szerint cafatokra lőhetjük. És bár az egy kicsit megmosolyogtató helyzet, amikor a képernyőn spriccelő vér címszóval a hatalmas piros pixelek röpködnek mindenfelé, azért így is van valami végtelenül hangulatos a kettészakadó démonok látványában.
Retróból is megárt a sok
A fentiek alapján könnyen hiheti azt az ember, hogy a Bloom ugyanolyan kihagyhatatlan ajánlat, mint a bevezetőben emlegetett másik három cím, azonban a helyzet ennél kicsit összetettebb. A játék ugyanis sajnos közel sem tökéletes: a grafika például nem stílusosan retrós, mint mondjuk az Ion Fury vagy a Project Warlock esetében, hanem egyszerűen csak ronda, és maguk a pályák sem a legötletesebbek. A legtöbb helyszínen gyakorlatilag mintha egy csőben mennénk előre, a régi legendák ötletes tervezésének itt nyoma sincs.
Amit pedig még muszáj kiemelni, az a játék technikai oldala. Bevallom, mikor elkezdtem a tesztelést, egy darabig azt hittem, hogy a Bloom még korai hozzáférésben van, ugyanis többször is összeomlott, arról nem is beszélve, hogy ha egy halál után megpróbáltam újraindítani az adott szintet, akkor a játék fixen lefagyott és már csak a feladatkezelő segítségével lehetett bezárni.
Mélyvíz, csak úszóknak!
Mindent összevetve a Bloomot talán úgy lehetne jellemezni, mint egy rétegjátékokon belüli rétegjátékot. Pörgős játékmenetével, széles fegyverarzenáljával és rengeteg ellenfelével könnyen megdobogtathatja a régi shooterek rajongóinak szívét, ugyanakkor a gyengébb technikai oldala és a retrós szemüvegen át nézve is ronda grafika miatt elsősorban azoknak lehet ajánlott, akik tényleg a régi, klasszikus MS-DOS-os időkbe vágynak vissza, csak épp Steamen.
