A nevem Rayne, BloodRayne

Mielőtt azonban térdig gázolnánk a vérben, röviden elmondom, vagyis leírom, hogy kicsoda Rayne, kik a szülei, hiszen ez már a második eljövetele. Szóval, az anyja neve ismeretlen, csupán annyit tudni róla, hogy egyszer akaratán kívül közelebbi kapcsolatba került egy vámpírral. Az együttlét következménye, hogy született egy félig ember, félig vámpír lányka. A boldog családi idill azonban nem tartott sokáig, ugyanis a vámpír megölte a kicsi Rayne anyját és annak családját, így torolván meg a dhampír születését. A lányt ezután csakis egy dolog hajtotta, bosszút állni apján és végezni az összes útjába kerülő vámpírral. 1932-ben azonban egy váratlan esemény következett be. Rayne egyik napról a másikra egy bizonyos Brimstone társasághoz került, akik titokban természetfeletti lényekre vadásztak, így próbálva megvédeni az emberiséget. A vörös hajú lányka a társaság ügynöke lett és megkapta a BloodRayne nevet. Első feladata az volt, hogy meghiúsítsa egy német tiszt ördögi tervét, aki egy ősi relikvia után kutatott (nem, ez nem az „Elveszett frigyláda fosztogatói” című film...), hogy ezáltal megerősítse a Német Birodalmat. Csak később derül ki, hogy ez a személy nem más, mit Rayne apja, Kagan.

Eddig tartott röviden a történelemóra, vagyis az első rész. Most lássuk, hogy a készítők miféle csalafinta módon pörgették tovább az ennek végén nyitva hagyott szálat, hogy nehogy azt higgyük: az a kettes szám a dobozon csak dísznek van. A világégéseknek már régen vége; hatvan év telt el, mióta Rayne meghiúsította Kagan terveit, legalábbis ezt hitte mindenki. Azonban napjainkban se nyugodtak meg a kedélyek, hiszen Kagan követői minden eszközt bevetnek, hogy végleg leigázzák az embereket, és ők legyenek a világ urai. Rayne tehát újra kapát és kaszát ragad, hogy rendet tegyen. A Brimstone társaság szépen megmondja neki, hogy hova menjen így neki csak az a dolga, hogy leverje féltestvéreit, hiszen most nem németekkel fogunk hadakozni, hanem Kagan leszármazottjaival és egyéb túlvilági démonokkal. Mondhatnám, hogy a fejlesztők megadták azt, amire vágyunk, hisz folytatódik a kaland, de ez csak szemfényvesztés. Ez az alibitörténet csak arra szolgál majd, hogy szépen összekapcsolja a helyszíneket, valamint elvonja a figyelmünket arról, hogy csak megyünk, ölünk, megyünk, ölünk, amíg bírja a kezünk. Szóval ne hagyjuk magunkat becsapni, átverni, megkárosítani, ám azt se felejtsük el, hogy nem a történet lesz itt a lényeg. Ez akciójáték, és mint ilyen, ennek is megvan a maga helye és ideje, amikor többet adnánk érte, mint egy csepp vízért a sivatag közepén.

Azokon a bizonyos napokon

Gondolom sokakkal előfordult már, hogy egy fárasztó nap után némi kikapcsolódásra vágytak, esetleg le kellett vezetniük a munkahelyi, iskolai stresszt, vagy csak elegük lett a barátnő állandó nyafogásából. A kikapcsolódásra igen sok megoldás létezik, de én most csak az egyiket ismertetem: szépen bevonulunk a szobába, leülünk a gép elé, és berakunk valami jó kis hentelős, lövöldözős játékot, és kiéljük magunkat. A Majesco terméke is pont ilyen „fájdalomcsillapító” lenne, bár kezdésnek hatalmas öngólt lőttek a készítők, ugyanis ezeknek a játékoknak, az ilyen fáradt gőzt kieresztős mókáknak pont könnyen irányíthatóaknak kéne lenniük, legalább annyira, hogy csak a pörgős akcióra koncentrálhasson a játékos.

Jelen esetben azonban a készítők olyan szinten rontották el az irányítást, hogy egyből idegbajt kap az egyszeri játékos. Nem elég neki a napi gond, még a játék is kiszúr vele. Nos ekkor két lehetőségünk van. Az egyik az, hogy elővesszük a fiók alján porosodó kontrollert, elvégre egy konzolos címtől sose várható el (legalábbis az igénytelen portolásoktól), hogy átültetik az irányítást billentyűzetre és egérre, a másik pedig egy doboz erős nyugtató és a szenvedés, viszont ilyenkor elvész a dolog lényege, a gyors, instant kikapcsolódás. Nem mondom azt, hogy nem lehet játszani klaviatúra+egér kombóval, hiszen én letudtam ezzel is, azzal is, de nem biztos, hogy sokaknak lesz elég türelme ahhoz, hogy legalább 20-30 percet töltsenek a fénysebességgel mozgó kamera megszokásával, valamint a nehézkes irányítás betanulásával. Ezek ismerete ugyanis elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy az egyes platformrészeknél sikeresek legyük, a harcokról nem is beszélve. Nincs is annál rosszabb, mint amikor a kamera mozgásának hála hirtelen hátat fordítunk az ellenfelünknek, és szépen ütlegeljük a semmit. Szóval a billentyűzettel hadakozóknak türelem, valamint sok gyakorlás...

A szépség minden

Miután kívülről fújjuk az összes kombót, valamint a kisujjunkban van az irányítás, legfőbb ideje annak, hogy nekiálljunk szeletelni. Ami rögtön szemet szúr majd, az a grafika, mi más. Lehet, hogy a konzolos beütés teszi, ki tudja, a lényeg, hogy az első részhez képest sokkal szebb lett a játék, látszik hogy erre különösen rágyúrtak, ha már az irányítás olyan penetráns lett, legalább a szemünk kárpótolva legyen. Gyönyörűen tükröződnek a tárgyak a padlón (megfelelő vas megléte esetén persze), és úgy az egész környezet színesebb, részletgazdagabb lett. Ugyanakkor a helyszínek változatosságára se lesz majd egy rossz szavunk sem, bár feltűnik majd pár sablon is, mint csatorna, elhagyott raktárépület, viszont a tervezők néha olyan remek ötletekkel dobták fel az akciót, mint fényes nappal az utcán bujkálni az árnyékokban. Maga Rayne is sokkal dögösebb lett: kerek feneke, nagy mellei és feszes teste gondoskodik arról, hogy rátapadjunk a monitorunkra. Úgy látszik, hogy a női főhősös játékokban ez már csak így megy (lásd még: Lara Croft)...

Keményebb, mint a koporsószög

Hogyha már szóba került Rayne, akkor azt is el kell mondanom, hogy nemcsak szép, de kemény is -- bár az, aki közel félezer német katonát mészárol le gyengébb napjain, nem is lehet puha. A második részhez pedig kell az erő, mert mint mondtam, most Kagan leszármazottjaival fogjuk összeakasztani a pengénket, vagy ha úgy jobban tetszik, a féltestvéreinkkel. Maga a harcrendszer is sokkal pörgősebb lett, és a kombók végeláthatatlan sora fogja majd számunkra a változatosságot, valamint a félbe- és levágott testrészek látványát biztosítani. Nem vicc, a második rész csak úgy tocsog a vérben, érzékenyebbek biztos nem fognak vele sokat játszani. Nem mondanám, hogy esztelenül öncélú, de néha bele vagyunk kényszerítve, hogy például egy helikopter propellerével felszeleteljünk pár rossz arcút, vagy bizonyos számú ellenfelet működő gépekbe dobáljunk, hogy azok felrobbanva segítsék továbbhaladásunkat. Ehhez egy remek újítás is kapcsolódik, hiszen lehetőségünk van egy láncos-csáklyás szerkezettel megragadni a szerencsétleneket és ide-oda dobálni, mondjuk faágakra felnyársaltatni.


A dobálózásról jut eszembe: a körülöttünk lévő környezet is szépen leamortizálható. Szegény szobrok, asztalok, székek, zongorák, függönyök, ablakok, ha kedvünk tartja, mind széttörhetők, szétszaggathatók, valamint hozzájuk vághatjuk az ellenfeleket is. Sőt bizonyos tereptárgyak hajlamosak interakcióra is, például lecsúszhatunk a lépcsőkorláton, pengénket kitartva, így az éppen felfelé igyekvő egyén máris félember lesz csupán. Aki pedig kezdene felhördülni, hogy mégis mire fel ez a nagy szadizmus, annak megnyugtatására elmondom, hogy az életerőnket jelző csík mellett van egy másik kijelző is, ami csak akkor töltődik, ha szép kivégzéseket és kombókat adunk elő, tehát minél kegyetlenebbek vagyunk. Ha megtelik, lehetőségünk van különböző képességeket használni. Van egy amolyan „god mód”, időlassítás (szuper sebesség), valamint egy „megmutatja az utat, ha elakadnánk”-féle érzékelős móka. A lényeg, hogy állandóan pörögjünk. A készítők ezzel az ügyes trükkel küszöbölték ki a monotónia érzését, bár akinek még ez is kevés lenne, ott vannak az átvezetők, kisebb videók és a gyengus történetvezetés. Amikor már kezdenénk unni a néha igen buta tucat ellenfeleket, akkor jön egy nagy „boss fight”, némi agymunkával és a vérpisztolyunk használatával.

Igen vérpisztoly, ugyanis itt már nem lesznek hagyományos fegyverek, csak egy démoni valami, aminek a működéséhez vér kell; ha az alapmuníció kifogyott, akkor belőlünk kezd el táplálkozni, amit ugye nem kell ecsetelnem, hogy milyen következményekkel jár. A fegyver további érdekessége, hogy fejlődik, így a játék vége felé már-már igazán durva dolgokat művelhetünk vele. Ennek a fegyvernek a bevezetése is csak azt szolgálta, hogy pörgősebb és változatosabb legyen a harc, ez a pörgés pedig néha még a figyelmünket is elvonja majd a hangokról, zenékről -- nem mintha olyan varjúkárogás lenne, hogy így kéne a háttérbe bújtatni. A helyszínenként változó és azokhoz igazodó muzsikák leginkább az ilyen „rozsdás szög van a szívemben” típusúak, a hangok közül pedig leginkább Rayne (Laura Bailey - lásd a szövegdobozt) néha gúnyos beszólásai fognak megmaradni emlékezetünkben, a többiek inkább a „csak van” kategóriát képviselik.

Akarlak, Rayne!

Egyet mondok, kettő lesz belőle: megéri legalább egyszer kipróbálni ezt a vörös hajú lánykát. Az elejétől a végéig játszatja magát, folyamatosan adagolja az akciót, amikor kezdenénk megunni, akkor jön valami kis plusz, új helyszín, főellenfél. Ugyan nem lett belőle év játéka, csak egy jó kis folytatás, ami remekül szórakoztat azokon a bizonyos napokon, feltéve, ha van kontroller a háznál. Sőt, ha végigjátszottuk, kapunk különféle extrákat is, mint ruhák, képek, videók, ami egy újabb, picinyke motiváció. Kaszára, kapára, vámpír van a határba!