Bart Simpson szerint - és az ő bölcseletei számos embert számtalan nehéz helyzeten segítettek már át - a háború ugyan se nem szórakoztató, se nem dicső, néhány kivétel mégis létezik az alól a szabály alól, mely szerint egyértelműen rossz dolog lenne. Ezek egész pontosan az amerikai polgárháború, a Star Wars trilógia és igen, a második világháború. A Blazing Angels, bár témája az utóbbi, az első kettőből is bőven merít, én először mégis fenntartásokkal fogadtam (személy szerint a színes lézernyalábokat és a tréfás nevű idegen fajok képviselőinek lelövöldözését jobb szeretem, mint Pearl Harbort). A háborús romantika nem mindenkit fog meg, de a fejlesztők a nagy világégés csatái mellett lenyűgöző látvánnyal, izgalmas légiharcokkal, végtelenül egyszerű kezeléssel, sőt még történettel is kecsegtetik az egyszeri játékost, és kecsegésben én nagyon jó vagyok. Lássuk, a naivságnak arcra esés lett-e a vége!
Jó reggelt, angyalok!
Az ígért történet négy bajtárs ténykedését követi nyomon, akik az összes létező hadszíntéren megfordulnak gépeikkel, pánikot keltve az ellenség szívében, és jelentős mértékben hozzájárulva a szövetségesek végső győzelméhez. A játékost három állandó társa, Tom, Joe, és Frank nem csak azért kíséri, mert egyedül nem lehet alakzatban repülni, de aktív részesei is az eseményeknek - sőt elengedhetetlen segítőink. Amellett, hogy egységként utasíthatjuk őket a szerintünk megfelelő harcmodor felvételére, egyenként is igénybe vehetjük segítségüket, ugyanis mindhárman rendelkeznek egy-egy egyedi képességgel. Tom parancsunkra magára tereli a támadók figyelmét, amivel lélegzetvételnyi időhöz és térhez juttat bennünket, ráadásul az ellenséges vadászok is könnyebben tarthatók célkeresztünk alatt, míg nem ránk figyelnek. Ha még így is kemény diónak bizonyulnak, Frank segítségét is kérhetjük, aki a csapat fenegyereke, és utasításunkra a formációból kiválva jó néhány ellenféllel képes elbánni. Repülőnk sérüléseinek kijavítására vehetjük igénybe Joe bajtárs szolgáltatásait, aki pillanatok alatt felméri a helyzetet, és közli velünk a probléma megoldását. Ezután a játékosnak csupán annyi a feladata, hogy a képernyőn feltűnő billentyűkombinációt leutánozza, és máris ép géppel szárnyalhat áldozatai után.
Bár nevet kaptak, sőt a töltőképernyők alatt az arcukat is láthatjuk, ezen felül sok mindent nem tudunk meg bajtársainkról, úgyhogy aligha alakul ki igazi kötődés. A rádión folytatott beszélgetések kevés alkalommal térnek el az ezerszer ismételt sablonüzenetektől; mintha a fejlesztők nem tudták volna eldönteni, hogy hús-vér bajtársakat, vagy eldobható segédeket adjanak a játékos keze alá, majd a két szék között foglaltak helyet. Ugyan van valami fogalmunk arról, hogy kikkel repülünk, és a játék figyelmeztet rá, hogy segítőink élete drága, de a gyakorlatban aligha tűnne fel, ha lecserélnék az osztagunkat, és az sem fordul elő soha, hogy valamelyikük hősi halált halna mellettünk. Hasznosságuk azonban nem vonható kétségbe, sokszor találjuk a játék során olyan helyzetben magunkat, hogy rajtuk múlik az életünk vagy a küldetés sikere.
„Füst és lángok! Füst és lángok!”
A légelhárító lövegek füstpamacsai, a vadászgépek üvöltő motorja, a becsapódó géppuskalövedékek szikrái, a bombák süvítése és a nyomukban felvillanó tűzgomolyagok legalább annyira részei a háborús romantikának, mint a bajtársiasság - a Blazing Angels pedig éppen ezen a téren szárnyal a leginkább. Ha technikailag nem is emelkedik a mezőny fölé, hangulatteremtésben követendő példa a játék. A magasba emelkedő füstoszlopok, a pörögve-lángolva aláhulló gépek és az ügyesen használt teljes képernyős effektek jótékonyan fedik az apróbb hiányosságokat, mint a tereptárgyak kidolgozatlansága, vagy a karót nyelt pilóták látványa. Az egyetlen negatívum talán, hogy gyakran már-már giccsbe hajlik a látvány…
Hasonlóan nagy hangsúlyt érezhetően nem kaptak, de a hangulatteremtésből legalább annyira kiveszik a részüket a hangeffektek és a zene. A tevékenységünket kísérő dallamok jól sikerültek, és - bár az ismétlődést nem sikerült elkerülni - felpezsdül tőlük a játékos vére. A robbanások, lövések, becsapódások és rádióüzenetek hasonlóan színvonalasak, de itt már nehezebben megbocsátható a szűkös választék. A bevezető animációval és az első néhány küldetéssel a hátunk mögött már hiába várunk bármi újat az éterből, attól függetlenül, hogy kivel harcolunk éppen. Bár jó ötlet, hogy alkalmunk nyílik belehallgatni az ellenséges pilóták csevegésébe, a hangulatot hamar lerombolja az, hogy mindössze pár tucat mondatot ölel fel a repertoárjuk, és a japán és német pilóták szövegei között mindössze annyi a különbség, hogy mennyire és hogyan törik az angolt.
Ördög a gépben
Az, hogy a fő kampány 18 küldetéséből alig akad néhány, amely ugyanazon a helyszínen játszódna, már magában hordozza a garanciát a változatosságra, de feladataink is legalább ennyire eltérőek egymástól. Dunkirk felett ellenséges vadászokat üldözünk, a Csendes-óceánon japán hajókra támadunk, bosszút állva a szintén jelenlétünkben lezajló Pearl Harbor-i támadásért, majd mielőtt felszabadítanák Párizst, a normandiai partraszállók útját is az angyalok söprik tisztára. A torpedódobálás, a bombázás, a légi erődök géppuskáinak kezelése, vagy a skywalkeri képességeket igénylő labirintusban repülés egysíkúság ellen jó ugyan, de idegeink épségének megóvását nem garantálja. Ugyan már többször bebizonyosodott, hogy a mindenki monitora előtt ott lapuló vezérlőeszközök is alkalmasak lehetnek a feladatra, a fejlesztőknek nemigen sikerült eltalálni az egeres-billentyűzetes irányítást, így gyakran érezhetjük úgy, hogy kevés közünk van a légiharc bevetések sikeréhez. Olykor hiába tapadunk vicsorogva a bal egérgombra, esély sem látszik a gép vezérelte pilóták legyőzésére, máskor egyenesen az az érzésünk támad, mintha gonosz erő állta volna útját a tenyerünk alól induló jeleknek, és a legkevesebb közünk sincs a képernyőn zajló eseményekhez. Csak a játékegyensúlyban lévő zavarokra tudom fogni azt, hogy néha inkább éreztem szerencsejátéknak, mint az ászok csatájának a játékot. Talán ha alkalmam lett volna gamepaddel kipróbálni, árnyaltabb lenne a véleményem, de a jó öreg (más PC-s játékokkal vidáman együttműködő) Playstation 2 kontrolleremmel nem volt hajlandó kommunikálni a játék, és ezen a patch feltelepítése sem segített.
A sok szempontból befejezetlennek tűnő játékon mégis határozottan érezni az igyekezetet, és ennek nem csak izzadtságszag az eredménye. A helyenként szédítően rossz egyensúly és a tökéletestől rettentő távol álló egeres irányítás mögött alapvetően élvezetes játék rejtőzik, manapság kivételes újra- és továbbjátszhatósággal. A fősodor mellett három további játékmódban van lehetőség próbára tenni tudásunkat, és az így szerzett tapasztalatokat további változatokban más játékosok ellen, sőt egymás oldalán is kamatoztathatjuk - ráadásul nem csak a megszokott online és hálózatos módon, de egy gépen, osztott képernyőn is. Ez azonban kevés ahhoz, hogy elfelejtsük a be nem teljesült ígéreteket. Talán videokártyák dobozába rejtve vagy a budget kategóriában, netán újságmellékletként még szerezhet örömet a játék, de teljes árú szoftverként kevés az esélye, hogy bankot robbantson.
Írta: Jatfield
Jó reggelt, angyalok!
Az ígért történet négy bajtárs ténykedését követi nyomon, akik az összes létező hadszíntéren megfordulnak gépeikkel, pánikot keltve az ellenség szívében, és jelentős mértékben hozzájárulva a szövetségesek végső győzelméhez. A játékost három állandó társa, Tom, Joe, és Frank nem csak azért kíséri, mert egyedül nem lehet alakzatban repülni, de aktív részesei is az eseményeknek - sőt elengedhetetlen segítőink. Amellett, hogy egységként utasíthatjuk őket a szerintünk megfelelő harcmodor felvételére, egyenként is igénybe vehetjük segítségüket, ugyanis mindhárman rendelkeznek egy-egy egyedi képességgel. Tom parancsunkra magára tereli a támadók figyelmét, amivel lélegzetvételnyi időhöz és térhez juttat bennünket, ráadásul az ellenséges vadászok is könnyebben tarthatók célkeresztünk alatt, míg nem ránk figyelnek. Ha még így is kemény diónak bizonyulnak, Frank segítségét is kérhetjük, aki a csapat fenegyereke, és utasításunkra a formációból kiválva jó néhány ellenféllel képes elbánni. Repülőnk sérüléseinek kijavítására vehetjük igénybe Joe bajtárs szolgáltatásait, aki pillanatok alatt felméri a helyzetet, és közli velünk a probléma megoldását. Ezután a játékosnak csupán annyi a feladata, hogy a képernyőn feltűnő billentyűkombinációt leutánozza, és máris ép géppel szárnyalhat áldozatai után.
Bár nevet kaptak, sőt a töltőképernyők alatt az arcukat is láthatjuk, ezen felül sok mindent nem tudunk meg bajtársainkról, úgyhogy aligha alakul ki igazi kötődés. A rádión folytatott beszélgetések kevés alkalommal térnek el az ezerszer ismételt sablonüzenetektől; mintha a fejlesztők nem tudták volna eldönteni, hogy hús-vér bajtársakat, vagy eldobható segédeket adjanak a játékos keze alá, majd a két szék között foglaltak helyet. Ugyan van valami fogalmunk arról, hogy kikkel repülünk, és a játék figyelmeztet rá, hogy segítőink élete drága, de a gyakorlatban aligha tűnne fel, ha lecserélnék az osztagunkat, és az sem fordul elő soha, hogy valamelyikük hősi halált halna mellettünk. Hasznosságuk azonban nem vonható kétségbe, sokszor találjuk a játék során olyan helyzetben magunkat, hogy rajtuk múlik az életünk vagy a küldetés sikere.
„Füst és lángok! Füst és lángok!”
A légelhárító lövegek füstpamacsai, a vadászgépek üvöltő motorja, a becsapódó géppuskalövedékek szikrái, a bombák süvítése és a nyomukban felvillanó tűzgomolyagok legalább annyira részei a háborús romantikának, mint a bajtársiasság - a Blazing Angels pedig éppen ezen a téren szárnyal a leginkább. Ha technikailag nem is emelkedik a mezőny fölé, hangulatteremtésben követendő példa a játék. A magasba emelkedő füstoszlopok, a pörögve-lángolva aláhulló gépek és az ügyesen használt teljes képernyős effektek jótékonyan fedik az apróbb hiányosságokat, mint a tereptárgyak kidolgozatlansága, vagy a karót nyelt pilóták látványa. Az egyetlen negatívum talán, hogy gyakran már-már giccsbe hajlik a látvány…
Hasonlóan nagy hangsúlyt érezhetően nem kaptak, de a hangulatteremtésből legalább annyira kiveszik a részüket a hangeffektek és a zene. A tevékenységünket kísérő dallamok jól sikerültek, és - bár az ismétlődést nem sikerült elkerülni - felpezsdül tőlük a játékos vére. A robbanások, lövések, becsapódások és rádióüzenetek hasonlóan színvonalasak, de itt már nehezebben megbocsátható a szűkös választék. A bevezető animációval és az első néhány küldetéssel a hátunk mögött már hiába várunk bármi újat az éterből, attól függetlenül, hogy kivel harcolunk éppen. Bár jó ötlet, hogy alkalmunk nyílik belehallgatni az ellenséges pilóták csevegésébe, a hangulatot hamar lerombolja az, hogy mindössze pár tucat mondatot ölel fel a repertoárjuk, és a japán és német pilóták szövegei között mindössze annyi a különbség, hogy mennyire és hogyan törik az angolt.
Ördög a gépben
Az, hogy a fő kampány 18 küldetéséből alig akad néhány, amely ugyanazon a helyszínen játszódna, már magában hordozza a garanciát a változatosságra, de feladataink is legalább ennyire eltérőek egymástól. Dunkirk felett ellenséges vadászokat üldözünk, a Csendes-óceánon japán hajókra támadunk, bosszút állva a szintén jelenlétünkben lezajló Pearl Harbor-i támadásért, majd mielőtt felszabadítanák Párizst, a normandiai partraszállók útját is az angyalok söprik tisztára. A torpedódobálás, a bombázás, a légi erődök géppuskáinak kezelése, vagy a skywalkeri képességeket igénylő labirintusban repülés egysíkúság ellen jó ugyan, de idegeink épségének megóvását nem garantálja. Ugyan már többször bebizonyosodott, hogy a mindenki monitora előtt ott lapuló vezérlőeszközök is alkalmasak lehetnek a feladatra, a fejlesztőknek nemigen sikerült eltalálni az egeres-billentyűzetes irányítást, így gyakran érezhetjük úgy, hogy kevés közünk van a légiharc bevetések sikeréhez. Olykor hiába tapadunk vicsorogva a bal egérgombra, esély sem látszik a gép vezérelte pilóták legyőzésére, máskor egyenesen az az érzésünk támad, mintha gonosz erő állta volna útját a tenyerünk alól induló jeleknek, és a legkevesebb közünk sincs a képernyőn zajló eseményekhez. Csak a játékegyensúlyban lévő zavarokra tudom fogni azt, hogy néha inkább éreztem szerencsejátéknak, mint az ászok csatájának a játékot. Talán ha alkalmam lett volna gamepaddel kipróbálni, árnyaltabb lenne a véleményem, de a jó öreg (más PC-s játékokkal vidáman együttműködő) Playstation 2 kontrolleremmel nem volt hajlandó kommunikálni a játék, és ezen a patch feltelepítése sem segített.
A sok szempontból befejezetlennek tűnő játékon mégis határozottan érezni az igyekezetet, és ennek nem csak izzadtságszag az eredménye. A helyenként szédítően rossz egyensúly és a tökéletestől rettentő távol álló egeres irányítás mögött alapvetően élvezetes játék rejtőzik, manapság kivételes újra- és továbbjátszhatósággal. A fősodor mellett három további játékmódban van lehetőség próbára tenni tudásunkat, és az így szerzett tapasztalatokat további változatokban más játékosok ellen, sőt egymás oldalán is kamatoztathatjuk - ráadásul nem csak a megszokott online és hálózatos módon, de egy gépen, osztott képernyőn is. Ez azonban kevés ahhoz, hogy elfelejtsük a be nem teljesült ígéreteket. Talán videokártyák dobozába rejtve vagy a budget kategóriában, netán újságmellékletként még szerezhet örömet a játék, de teljes árú szoftverként kevés az esélye, hogy bankot robbantson.
Írta: Jatfield
