Zeppel out, zeppelin...
Sci-fi elemek
Bár elsőre talán rendhagyónak tűnik az ötlet, hogy soha nem látott gépekkel és elemekkel dobták fel a már unalomig ismert második világháborús témát, de ha körbenézünk a szoftverpiacon, rádöbbenhetünk, hogy a cég ebben sem tekinthető úttörőnek. A Red Alert első részében Hitlert még a háború kitörése előtt lerendezték, a Battlefiled 1942 sorozat második küldetéslemezében már előbukkantak a csak legendákban létező prototípusok, de Wolfeinstein kastélyában sem a MOH sorozatból unalomig ismert sémák között akciózhattunk.
Egy valamit azonban le kell szögezni: bár a játék billentyűzettel és egérrel is irányítható, igazi mazochistának kell lenni ahhoz, hogy így élvezni lehessen, vagy előtte még véletlenül sem szabad egy analóg karos gamepaddal próbálkozni. Őszintén szólva semmi gond nincs a célzással egérrel, sőt, de bizony sokszor cefet mód káromkodtam, amikor FPS játékokhoz szokott reflexeimre későn reagált az aktuális masina, arról már nem is beszélve, hogy egy gomb nyomogatásával nem lehet megadni azt az érzést, amit a gáz fokozatos adagolása nyújthat. A precizitás hiánya pedig annak tükrében kifejezetten irritáló, hogy, bár klasszikus akciójátékról beszélünk, mentenünk mégsem szabad ott, ahol szeretnénk a konzolokról PC-re szokott checkpointos rendszer itt is visszaköszön, és egy-egy benézett manőver miatt bizony sokszor előfordul, hogy egy igen hosszú, és macerás küldetésláncolat legnehezebb részeit elölről kezdhetjük.
Szállj, szállj, szállj fel magasra
Igen, valamire még nem tértem ki, és most is rendhagyó leszek: bár számomra általában minden tekintetben csak másodlagos a grafika, esetünkben bizony ez teszi fel a játék fejére a koronát. A precízen, szinte fényképszerűen kidolgozott városok, a bennük nyüzsgő, sokszor több száz ember, az alacsonyan szálló repülő után felkavarodó por látványa megkoronázva azzal a részletgazdag és nagyon profi modellparkkal, amellyel a programban dolgoztak igazi vizuális orgazmussá varázsolják a szoftvert. Annyira hihetetlenül részletgazdagon kerültek át a játékba a valós, és fiktív repülőgépek, hogy komolyan, számtalanszor azért szúrtam el egy küldetést, mert rábambultam a külsőségekre. Már említettem, hogy a tájmegjelenítés döbbenetes: Párizs remekül kidolgozott utcái bárkit elkápráztathatnak, de a piramisok fölé beúszó zeppelin látványa is pozitív vizuális sokkal kecsegtet. Zene terén pedig pont azt tették a készítők, ami szükséges volt: beráncigáltak egy nagyon profi, szimfonikus zenekart, és ismerősnek tűnő, helyenként mégis üdítően vérpezsdítő muzsikát rittyentettek a program alá. Békés repülésnél amelyre azért valljuk be, nem túl sok lehetőségünk lesz a végtelenségig nyugtató dallamok szólnak a háttérben, amint azonban beindul a kőkemény akció, olyan szinten sikerül adrenalint pumpálni az ereinkbe, hogy csoda, hogy néha nem esünk össze szívrohamban.
Nehéz a dolgom, amikor értékelnem kell a Blazing Angels folytatását. Mint történelmi, repülős program, két perc után vérzik el, mint klasszikus, játéktermi árkád azonban egészen a végéig szórakoztató tud maradni. A prototípusok bekeverésével hihetetlen hangulatot teremtettek a szoftverben, a főnökharcokkal, a csodálatos képi világgal, valamint a kezdetben változatos küldetésekkel pedig csúcsra emelték az egészet, hogy azután egy buta, lövöldözős akcióorgiát fedezzünk fel a mélyben, amely ugyan jóval kevesebb, mint amit a témából ki lehetne hozni, de mégis jelentősen több, mint amit más bűvészek elő tudnának húzni a kalapból.