A helyszín: valahol a Földön. Az idő: valamikor az 1988-as atomháború után. De amúgy meg nem számít, úgyis mindenki szerint ‘88 van, de különben is csak perceid vannak hátra a nyomorult kis életedből. Nagyjából ennyivel le lehet írni a Black Future ‘88 világát és komplett történetét annyival kiegészítve, hogy fel kell kapaszkodnunk egy torony tetejére, ott elintézni a górét (aki/ami egy megvadult gép), mielőtt felrobban a szívünk. Egy jó kis lövöldözéshez nem is kell ennél több ugye? De. Azért kéne.
Pokoli torony
Ahogy a bevezetőben már említettem, a Black Future ‘88 kicsit olyan, mint egy cyberpunk és poszt-apokaliptikus elemekkel tarkított Dead Cells. Csak itt nem kardokkal és varázslatokkal, hanem stukkerekkel irtunk, és a halál nem “csak” minden sarkon leselkedik: konkrétan elkerülhetetlen, ugyanis összesen csupán 18 percünk van a kihívás teljesítésére és önmagunk megmentésére, legalábbis elviekben. Azonban a győzelem a stíluszerűen nyolcvanas évekbeli árkád-játékokat megidéző módon illékony és nem egy katarzist hozó végső stádium. A főgenya lenyomása után ugyanis a maradék időből futhatunk neki ismét a kihívásnak, csak ezúttal nehezebb fokozatba kapcsol a procedurálisan létrehozott, ellenfelekkel megtömött pokoli torony, a Skymelt.
A generált terep kimerül abban, hogy az előre meghatározott területek közül kapunk egyet, melyen véletlenszerűen zúdítják nyakunkba a különféle robotokat és katonákat. Többségük jobbára fantáziátlan, van, amelyik kicsit, nagyot, sorozatot, rakétát lő, vagy csak akkor tüzel ha célkeresztbe kerülünk. Nekünk meg nagyon célozni sem kell rájuk, mert ha elég közel vannak, figuránk magától választ célpontot - persze ezt felülírhatjuk az analóg karral (vagy egérrel), de teljesen fölösleges ezzel vesződni. Elég csak választani a cipelhető két fegyver közül, megtalálni az annak megfelelő távolságot és püfölni vagy nyomva tartani a gombot. Ja, meg beosztani a rövid ideig sérthetetlenséget biztosító teleportálást (dash), melyet később különféle extrákkal toldhatunk meg, a legjobb, mikor azok a lövedékek, melyeken átsiklunk, gyógyíthatnak is. Bár ez alapján agyhalottnak tűnhet a játékmenet, lesz benne kihívás, mely az ellenfelek bitang számán túl elsősorban a mechanikákban rejlik.
Lopott idő
A manapság bejáratott és divatos roguelike elemeket itt is megtaláljuk: a halál végleges és a fejlődés kimerül abban, hogy új karaktereket és cuccokat nyithatunk meg igen szép számban, ezeket később potyogtathatják ellenfeleink.
Ezt fejeli meg a Skymelt azon sajátossága, hogy ha valamit nem szedünk fel időben, azt “beszippantja” a padló és kellő mennyiségű asszimilált tápanyag után továbbfejlődik: egyre több és keményebb ellenféllel ajándékoz meg minket, nem árt tehát sietni és mielőbb felkapkodni amit elhullajtanak. Ez egyébként elég kellemetlen tud lenni azokon a területeken, ahol egy nagy szakadék tátong alul, és minden egyből belepotyog, urambocsá’ a rosszarcúak instant belesétálnak, és hízlalják a mindenevő épületet.
Továbbá itt a fentebb már vázolt időlimit, melynek egyéb funkciója is van. Ha láttátok a Lopott Idő című filmet, ismerős lesz a koncepció, miszerint az idő a szó szoros értelmében pénz. A hátralevő limitet ugyanis különféle kétélű extrák vásárlására is fordíthatjuk, de persze itt van mellette a hagyományos pénz alapú kereskedelem is. És ha már kereskedelem: időközönként, ha nem a kijelölt úton haladunk (olykor amúgy is), akkor találhatunk boltokat és egyéb meglepetéseket, utóbbiakat azonban nem mindig a jó fajtából. Fegyvereken túl vásárolhatunk képességeinket (gyorsaság, tüzelési sebesség) befolyásoló cuccokat is, de ezek megfertőzik a vérünket és ha túl sok jóságot pakolunk fel, akkor nem csak könnyebbséget jelenthetnek.
Vattacukor
A játék egy modernkori főhajtás a nyolcvanas évek előtt, mely popkulturális utalásokkal, a manapság egyre divatosabb (és mellesleg számomra is kedves) retro-wave zenei hullám hátán lovagol. Ezen a téren nincs is gond, ahogy a nenszínekben pompázó, pixeles látványvilág is bőven belefér, sőt jól is áll neki. Ezzel csak egy a gond: a csiricsáré hátterek, a golyózápor és a záporozó robotalkatrészek között néha nehéz kiszúrni a lepotyogó hasznos dolgokat, bár ez még a kisebb probléma. A nagyobb baj az, hogy a veszélyes környezeti elemek túlságosan belesimulnak a terepbe, így az ugrabugra-lövöldözés hevében nem egyszer előfordult, hogy egy körfűrész, vagy tüskehalom rossz végén találtam magam.
Mi tagadás, azért vannak szerethető elemei a Black Future ‘88-nak. Első blikkre azt mondhatnánk, hogy a scorerunnerek és speedrunnerek játéka ez, bár nem tartalmaz elég kiszámíthatóságot és kellő komplexitást ahhoz, hogy akár egyikben, akár másikban kiemelkedő legyen. Második blikkre azt mondhatjuk, hogy roguelike-műfaj szerelmeseinek szól, de láttunk ennél már sokkal jobban kivitelezett megoldásokat is. A harmadik szemhunyorgatás után inkább azt mondom, hogy azoknak való, akik a reflexeiket tennék próbára, vagy csak egy gyors rundot szeretnének letudni mert más már nem férne bele az időbe.
Egy szóval a Black Future ‘88 olyan, mint a vattacukor. Színes, szagos, még azt is ráfoghatjuk, hogy finom és alapvetően ötletesen készítették el - de valójában a fele csak levegő, a maradék pedig gyorsan elfogy és hamar elveszti az újdonság varázsának erejét az egész.
