A Bionic Commando (mint franchise) nem számít mai gyereknek, hiszen az első rész a 80-as években készült, először játéktermi masinákra, majd a Nintendo NES konzoljára. Az akkori játékosok mind a mai napig felemlegetik a 2D-s akció/platform programot, kiváló hangulata és elképesztő nehézsége miatt. Jó húsz évvel a debütálást követően most itt a folytatás, ami a kronológia szerint öt évvel jár az eredeti játék története után. Ascension City-t durva nukleáris támadás éri, s hősünket a börtönből rángatják elő, mint az egyetlen (félig gép) embert, aki képes lesz kezelni a kényes szituációt. A történet meglehetősen banális, de egy akciójáték esetében ez könnyen elnézhető, hiszen shakespeare-i fordulatok helyet inkább várunk pörgős játékmenetet és izgalmas küzdelmeket.
Amint túljutunk az intrón, máris a szétbombázott városban találjuk magunkat, s ha valami, hát a puszítás utáni metropolisz látványa és hangulata elsőrangúra sikeredett. Szétrombolt felhőkarcolók, leszakadt vasutak, megnyíló föld, magasságok és mélységek – mindez a kornak megfelelő kivitelben, szóval az ember hajlamos kicsit elbambulni mikor új helyszínekre ér. Az impozáns látvány után a második pozitív elem a bionikus karunk biztosította mozgáskultúra, aminek köszönhetően Pókember módjára közlekedhetünk a romok között. Habár az irányítás nem tökéletes, azért meg lehet szokni, ámbár kétségtelen, hogy kontrollerrel sokkal kevésbé lesz idegőrlő, mint egérrel és billentyűzettel. A lényeg, hogy egyetlen gombnyomással megkapaszkodhatunk szinte bármiben, felhúzhatjuk magunkat bármire és lengedezhetünk a homlokzatok, utcai lámpák, felüljárók, segítségével. Ha ráérzünk a technikára, akkor elképesztő élményt nyújt a közlekedés, folyékony mozdulatokkal száguldhatunk az elérhető platformok között, gyakorlatilag le sem kell szállnunk a földre, csak akkor, ha a küldetés vagy az ellenfelek erre kényszerítenek (az akrobatikus mutatványok és a harc ötvözését lehet ugyan próbálgatni, de hathatós eredményre ne nagyon számítsunk). Persze a bionikus karunk nemcsak a közlekedést teszi sajátossá, hanem a harcot is, hiszen fém végtagunkkal megragadhatjuk az ellenfeleinket, rájuk ugorhatunk vagy elhajíthatjuk őket, a játék előrehaladtával tereptárgyakkal dobálózhatunk és mindenféle területre ható kombókat szedhetünk össze (például egy jól sikerült pörgetéssel mindenkit lekaszálhatunk magunk körül). A fém karból fakadó lehetőségek és a karaktert körülölelő világ tehát jól sikerültek, tökéletes összhangban vannak egymással, ám sajnos a játék nem csak ebből áll.
Hiába szép ugyanis a ránk váró környezet, ha a játék olyan lineális, mintha csak egy oldalnézetes scrollozós játékban lennénk. Ugyan az egyes pályaelemeket többféleképpen meg lehet közelíteni, de a fejlesztők által kijelölt útról elkóborolni nem lehet, már csak azért sem, mert láthatatlan falak helyett ezúttal radioaktivitásba botlunk, amely akár két másodperc alatt képes megölni hősünket. Van tehát egy hatalmas, gyönyörű város, amiben csak egyetlen irány van: az előre. Akárcsak a szabadság szinte teljes hiánya, a fegyveres harc is elég kiábrándító. A fém karunk mellett használhatunk lőfegyvereket is, alapból van egy pisztolyunk, gránátunk, illetve plusz egy fegyverünk, ami éppen olyan, amit a programozók az adott pályára kijelöltek számunkra (távcsöves, rakétavető, gépágyú – ezeket légi utánpótlásként kapjuk meg, általában éppen annyi lőszerrel, mint amennyi a tíz méterrel odébb várakozó ellenfelekre elég). Az még csak hagyján, hogy a kezünkben lévő repertoár szegényes, de maga a lövöldözés is idejétmúlt. A fedezékharc kimerül abban, hogy befuthatunk a tereptárgyak mögé, vagy felcsimpaszkodhatunk a magasba, továbbá alapból egy hatalmas célkereszt van előttünk, amivel képtelenség valakit nem eltalálni. Ha ez nem lenne elég egyszerű, átválthatunk bezoomolt nézetbe, ilyenkor a vállunk fölé ugrik a kamera, messzebre látunk és a hatalmas túlerőt leszámítva gyakorlatilag pillanatok alatt lelövünk mindenkit, annak ellenére is, hogy hősünk általában 3-4 találat után holtan esik össze. Életerő egyébként nincs, szívdobogás és vörösödő képernyő jelzi, ha vészesen sok golyó ér el minket. Érthető ugyan, hogy a fejlesztők sulykolni akarták, hogy használjuk ki a karunkban lévő lehetőségeket, de egyrészt a fegyveres harcnak akkor sem kellene ilyen primitívnek lennie, másrészt lesznek olyan ellenfelek, akiknél a fémvégtag semmit nem ér, így kénytelenek leszünk csak ezt használni.
Az eredeti Bionic Commando irgalmatlanul nehéz játék volt és a fejlesztők valahogy meg akartak felelni ennek az örökségnek. A harc terén nem sikerült kihívást vinni a programba, hiszen kis gyakorlással a főellenfelek is könnyen leküzdhetőek, így egészen más módját választották a játékosok szívatásának. Beépítettek egy checkpoint rendszert, méghozzá a lehető legfrusztrálóbb formában. Miről is van szó azon túl, hogy a program csak bizonyos helyeken ment? Egyszerű: a karunkkal történő lengedezés egészen addig élvezetes, amíg nem az életünk függ tőle. Lezuhanni és vízbe pottyanni ugyanis elég sűrűn fogunk, és lesznek olyan szakaszok, mikor nincs más dolgunk, mint épségben átérni az egyik partról a másikra. Igen ám, de ez sokszor rengeteg megtett út vagy legyőzött ellenfél után következik be, és a mentési rendszernek köszönhetően egyetlen rossz mozdulat miatt sokszor igen hosszú szakaszt kell újra végigjátszani, akár négyszer-ötször is, mire sikerül megtalálnuk azt a megoldást, amivel sikeresen áthidalhatjuk a fentebb említett akadályokat. Ezen tervezési gyalázatnak köszönhetően a játék frusztrálóvá válik, s ezt csak tetézi, hogy minden egyes alkalommal meg kell nézni az elnyomhatatlan videókat, sőt, még a pályán elszórt begyűjthető elemeket is újra meg kell szerezni. Ha ez nem lenne elég, akkor mindehhez még társul a repetitív játékmenet, ami lényegében nem áll másból, mint hogy juss el A pontból B-be és közben pusztíts el mindenkit, aki szembejön (beleértve a nagyobb etapok végén felbukkanó főellenfeleket is) – hiába változatos a környezet, a játék attól nem lesz élvezetesebb, hogy a lövöldözés már nem az utcán zajlik, hanem a föld alatt vagy egy olajfúró tornyon.
A Bionic Commando nem egy rossz játék, de nem is túl jó. Remek design (nemcsak a pályatervezésben, de már a menüben is) és egy ötletes karakter találkozik a pályák bezártságával, a felemás akcióval és az idegesítő tervezési hibákkal. Kis odafigyeléssel pörgős akciójáték születhetett volna, ám amit kapunk az néha túl egyszerű és a lendületes játékmenetet megszakítja a rengeteg önhibánkon kívül bekövetkező elhalálozás és a pályarészek folyamatos újraszenvedése. Nem játszhatatlan, de az elkövetett baklövéseknek köszönhetően nem is igazán szórakoztató – nagy kár érte.
A tesztpéldányt a Platinum Shop biztosította számunkra!
Biztató kezdet...
Amint túljutunk az intrón, máris a szétbombázott városban találjuk magunkat, s ha valami, hát a puszítás utáni metropolisz látványa és hangulata elsőrangúra sikeredett. Szétrombolt felhőkarcolók, leszakadt vasutak, megnyíló föld, magasságok és mélységek – mindez a kornak megfelelő kivitelben, szóval az ember hajlamos kicsit elbambulni mikor új helyszínekre ér. Az impozáns látvány után a második pozitív elem a bionikus karunk biztosította mozgáskultúra, aminek köszönhetően Pókember módjára közlekedhetünk a romok között. Habár az irányítás nem tökéletes, azért meg lehet szokni, ámbár kétségtelen, hogy kontrollerrel sokkal kevésbé lesz idegőrlő, mint egérrel és billentyűzettel. A lényeg, hogy egyetlen gombnyomással megkapaszkodhatunk szinte bármiben, felhúzhatjuk magunkat bármire és lengedezhetünk a homlokzatok, utcai lámpák, felüljárók, segítségével. Ha ráérzünk a technikára, akkor elképesztő élményt nyújt a közlekedés, folyékony mozdulatokkal száguldhatunk az elérhető platformok között, gyakorlatilag le sem kell szállnunk a földre, csak akkor, ha a küldetés vagy az ellenfelek erre kényszerítenek (az akrobatikus mutatványok és a harc ötvözését lehet ugyan próbálgatni, de hathatós eredményre ne nagyon számítsunk). Persze a bionikus karunk nemcsak a közlekedést teszi sajátossá, hanem a harcot is, hiszen fém végtagunkkal megragadhatjuk az ellenfeleinket, rájuk ugorhatunk vagy elhajíthatjuk őket, a játék előrehaladtával tereptárgyakkal dobálózhatunk és mindenféle területre ható kombókat szedhetünk össze (például egy jól sikerült pörgetéssel mindenkit lekaszálhatunk magunk körül). A fém karból fakadó lehetőségek és a karaktert körülölelő világ tehát jól sikerültek, tökéletes összhangban vannak egymással, ám sajnos a játék nem csak ebből áll.
...közepes folytatással
Hiába szép ugyanis a ránk váró környezet, ha a játék olyan lineális, mintha csak egy oldalnézetes scrollozós játékban lennénk. Ugyan az egyes pályaelemeket többféleképpen meg lehet közelíteni, de a fejlesztők által kijelölt útról elkóborolni nem lehet, már csak azért sem, mert láthatatlan falak helyett ezúttal radioaktivitásba botlunk, amely akár két másodperc alatt képes megölni hősünket. Van tehát egy hatalmas, gyönyörű város, amiben csak egyetlen irány van: az előre. Akárcsak a szabadság szinte teljes hiánya, a fegyveres harc is elég kiábrándító. A fém karunk mellett használhatunk lőfegyvereket is, alapból van egy pisztolyunk, gránátunk, illetve plusz egy fegyverünk, ami éppen olyan, amit a programozók az adott pályára kijelöltek számunkra (távcsöves, rakétavető, gépágyú – ezeket légi utánpótlásként kapjuk meg, általában éppen annyi lőszerrel, mint amennyi a tíz méterrel odébb várakozó ellenfelekre elég). Az még csak hagyján, hogy a kezünkben lévő repertoár szegényes, de maga a lövöldözés is idejétmúlt. A fedezékharc kimerül abban, hogy befuthatunk a tereptárgyak mögé, vagy felcsimpaszkodhatunk a magasba, továbbá alapból egy hatalmas célkereszt van előttünk, amivel képtelenség valakit nem eltalálni. Ha ez nem lenne elég egyszerű, átválthatunk bezoomolt nézetbe, ilyenkor a vállunk fölé ugrik a kamera, messzebre látunk és a hatalmas túlerőt leszámítva gyakorlatilag pillanatok alatt lelövünk mindenkit, annak ellenére is, hogy hősünk általában 3-4 találat után holtan esik össze. Életerő egyébként nincs, szívdobogás és vörösödő képernyő jelzi, ha vészesen sok golyó ér el minket. Érthető ugyan, hogy a fejlesztők sulykolni akarták, hogy használjuk ki a karunkban lévő lehetőségeket, de egyrészt a fegyveres harcnak akkor sem kellene ilyen primitívnek lennie, másrészt lesznek olyan ellenfelek, akiknél a fémvégtag semmit nem ér, így kénytelenek leszünk csak ezt használni.
Örökség vagy ökörség?
Az eredeti Bionic Commando irgalmatlanul nehéz játék volt és a fejlesztők valahogy meg akartak felelni ennek az örökségnek. A harc terén nem sikerült kihívást vinni a programba, hiszen kis gyakorlással a főellenfelek is könnyen leküzdhetőek, így egészen más módját választották a játékosok szívatásának. Beépítettek egy checkpoint rendszert, méghozzá a lehető legfrusztrálóbb formában. Miről is van szó azon túl, hogy a program csak bizonyos helyeken ment? Egyszerű: a karunkkal történő lengedezés egészen addig élvezetes, amíg nem az életünk függ tőle. Lezuhanni és vízbe pottyanni ugyanis elég sűrűn fogunk, és lesznek olyan szakaszok, mikor nincs más dolgunk, mint épségben átérni az egyik partról a másikra. Igen ám, de ez sokszor rengeteg megtett út vagy legyőzött ellenfél után következik be, és a mentési rendszernek köszönhetően egyetlen rossz mozdulat miatt sokszor igen hosszú szakaszt kell újra végigjátszani, akár négyszer-ötször is, mire sikerül megtalálnuk azt a megoldást, amivel sikeresen áthidalhatjuk a fentebb említett akadályokat. Ezen tervezési gyalázatnak köszönhetően a játék frusztrálóvá válik, s ezt csak tetézi, hogy minden egyes alkalommal meg kell nézni az elnyomhatatlan videókat, sőt, még a pályán elszórt begyűjthető elemeket is újra meg kell szerezni. Ha ez nem lenne elég, akkor mindehhez még társul a repetitív játékmenet, ami lényegében nem áll másból, mint hogy juss el A pontból B-be és közben pusztíts el mindenkit, aki szembejön (beleértve a nagyobb etapok végén felbukkanó főellenfeleket is) – hiába változatos a környezet, a játék attól nem lesz élvezetesebb, hogy a lövöldözés már nem az utcán zajlik, hanem a föld alatt vagy egy olajfúró tornyon.
Középszerre futotta
A Bionic Commando nem egy rossz játék, de nem is túl jó. Remek design (nemcsak a pályatervezésben, de már a menüben is) és egy ötletes karakter találkozik a pályák bezártságával, a felemás akcióval és az idegesítő tervezési hibákkal. Kis odafigyeléssel pörgős akciójáték születhetett volna, ám amit kapunk az néha túl egyszerű és a lendületes játékmenetet megszakítja a rengeteg önhibánkon kívül bekövetkező elhalálozás és a pályarészek folyamatos újraszenvedése. Nem játszhatatlan, de az elkövetett baklövéseknek köszönhetően nem is igazán szórakoztató – nagy kár érte.
A tesztpéldányt a Platinum Shop biztosította számunkra!
