Az 1988-ban megjelent játék tipikusan az, amiről minden magára valamit is adó hardcore játékos azt állítja, hogy játszott vele, holott a bosszantóan nehéz játékot csak igen kevesen vitték végig. A GRIN a BCR személyében egy olyan platformjátékot hoz vissza nekünk, ami annak ellenére épül az ugrásra, hogy nincs gomb, ami az említett tevékenységet szolgálná. A fura ellentétet az a tény oldja fel, hogy hősünk egyik karja helyén egy implantátum, egy bionikus végtag – egy szigonypuskába oltott kéz található, és az ebből kilőtt kampó és kötél segítségével Nathan „Radd” Spencer afféle modern Tarzan módjára képes innen oda lendülni, két átszellemült „áiáiá” közti időszakot pedig a másik kezében szorongatott fegyver ropogása tölti ki. A Bionic Commandóban minden megvan, ami a kategóriához kell: ötletes pályatervezés, masszív zene, felszedhető „power-upok” és ördögi főellenfelek. Az egyetlen, ami kicsit hiányzott, az az elfogadható grafika volt, és tessék, mára ezt is megkaptuk.
A mai világban már kevés az, ha egy játék a saját stílusának minden kötelező elemét magas minőségben tálalja, hiszen ha a képi körítés kevés, a mostani játékosok egyszerűen nem néznek a csúf grafika mögé. Nos, a felújított változat mindent kihoz a kettő-és-fél dimenzió adta lehetőségekből, és igen tetszetős környezetbe helyezi a kalandot – ráadásul teszi mindezt úgy, hogy az eredeti pályák zseniális vonalvezetéséből semmit sem forgácsol le. A korrekt tájékoztatás jegyében azonban kötelességemnek érzem leírni: a zsenialitást ismét csak egy hajszál választja el az őrülettől, így akik hajlamosak nehezen múló idegrohamot kapni olyan játékoktól, amiben az ember képes egy adott mozdulatot követően akár tizenhét alkalommal is csúnyán (és rendre úgyanúgy) elhalálozni, azok tartsák magukat távol a BC ezen reinkarnációjától is. Viszont akik némi (vagy kicsit több) gyakorlás után kézségszintűvé tudják fejleszteni a mechanikus lasszóval történő helyváltoztatást, azok remekül szórakoznak majd.
A BCR mindent tartalmaz, ami az eredetiben jó volt (például a játék zenéje egy az egyben az eredeti, 8 bites változat, már csak ezért is érdemes kicsit beleszagolni), viszont nélkülöz jó pár olyan elemet, amik láttán húsz éve is felszaladt a bal szemöldökünk (ez főleg az ellenfelek elhelyezésében látható – nincs többé homlok alakú horpadás a falban az olyan katonák miatt, akiket egyszerűen nem lehet kinyírni). Számomra egy idő után a játék igazi élvezetét az időfutamok, az egyre nehezedő akadálypályák adták, ahol a játék eredetiségét jelentő elemmel, a kampót lövellő művégtaggal kell megfelelően ügyesen bánnunk – manapság viszonylag kevés játék alapötlete állná meg a helyét ehhez hasonló pőreségben: egyszerűen azt élvezzük, hogy csak lengedezni tudunk, de ugrani nem.
A mai világban már kevés az, ha egy játék a saját stílusának minden kötelező elemét magas minőségben tálalja, hiszen ha a képi körítés kevés, a mostani játékosok egyszerűen nem néznek a csúf grafika mögé. Nos, a felújított változat mindent kihoz a kettő-és-fél dimenzió adta lehetőségekből, és igen tetszetős környezetbe helyezi a kalandot – ráadásul teszi mindezt úgy, hogy az eredeti pályák zseniális vonalvezetéséből semmit sem forgácsol le. A korrekt tájékoztatás jegyében azonban kötelességemnek érzem leírni: a zsenialitást ismét csak egy hajszál választja el az őrülettől, így akik hajlamosak nehezen múló idegrohamot kapni olyan játékoktól, amiben az ember képes egy adott mozdulatot követően akár tizenhét alkalommal is csúnyán (és rendre úgyanúgy) elhalálozni, azok tartsák magukat távol a BC ezen reinkarnációjától is. Viszont akik némi (vagy kicsit több) gyakorlás után kézségszintűvé tudják fejleszteni a mechanikus lasszóval történő helyváltoztatást, azok remekül szórakoznak majd.
A BCR mindent tartalmaz, ami az eredetiben jó volt (például a játék zenéje egy az egyben az eredeti, 8 bites változat, már csak ezért is érdemes kicsit beleszagolni), viszont nélkülöz jó pár olyan elemet, amik láttán húsz éve is felszaladt a bal szemöldökünk (ez főleg az ellenfelek elhelyezésében látható – nincs többé homlok alakú horpadás a falban az olyan katonák miatt, akiket egyszerűen nem lehet kinyírni). Számomra egy idő után a játék igazi élvezetét az időfutamok, az egyre nehezedő akadálypályák adták, ahol a játék eredetiségét jelentő elemmel, a kampót lövellő művégtaggal kell megfelelően ügyesen bánnunk – manapság viszonylag kevés játék alapötlete állná meg a helyét ehhez hasonló pőreségben: egyszerűen azt élvezzük, hogy csak lengedezni tudunk, de ugrani nem.
