A sztori 2080-ba repíti a játékost, egy olyan világba, ahol a robotika már a mindennapok része, és a két lábon járó gépek jelenléte legalább annyira természetes, mint ébredés után bedobni egy kávét. Ezt a látszólag idilli világot zavarja meg az a felfedezés, hogy már léteznek olyan fejlett gépek, amelyek képesek elvegyülni az emberek között, miközben maguk sem tudják, hogy a bőr és a hús alatt egy fémváz és egy mesterséges intelligencia dolgozik. A „Hollow Child”-nak nevezett beépülő robotok lelepleződése után az ENSZ kezdeményezésére egy nemzetközi elit alakulat érkezik Japánba, hogy felderítsék, pontosan honnan is származnak a minden képzeletet felülmúló biomechanikus gépezetek. 

Egy csipet innen, egy csipet onnan

Habár a Binary Domain története az eredetiséget még hallomásból sem ismeri, de a Terminátorból, a Szárnyas Fejvadászból és az Asimov-életműből összelopkodott ötletek alapvetően jól működő kombinációt adnak, azaz képesek fenntartani a játékos érdeklődését a folyamatosan támadó robotok leamortizálása közben. Az általunk irányított főhős egy Dan Marshall névre hallgató amerikai kommandós, akinek öt másik elitkatona segítségével kell átverekednie magát Tokió nyomornegyedéből a város központjában található Amada Corporation épületébe. A megannyi robot likvidálásával tarkított cselekmény során lesz egy-két meglepetés és fordulat, a forgatókönyvírók még néhány morális kérdést is bedobtak a tűzharcok közé, sőt, egy csipetnyi romantikának is jutott hely. A történet tehát abszolút elfogadható, ám a lényeg mégiscsak a véget nem érő, folyamatos akción van.

Nincs új a Japán nap alatt

Ahogy a körítés, úgy a játékmenet sem tartogat igazi újdonságokat, főleg azoknak nem, akik már életükben legalább egyszer játszottak a Gears of Warral. A recept itt is hasonló: fedezékről fedezékre haladunk előre, és a nálunk lévő arzenál (pisztoly + speciális karabély + szabadon választható fegyver + gránátok) segítségével aprítjuk a folyamatos túlerőben lévő gépseregeket. A pusztítást átvezető videók, speciális feladatok és főellenfelek színesítik, és bár a Binary Domainben nyoma sincs a csilli-villi, neonfényes jövőképnek, azért a helyszínek kellően kontrasztosak ahhoz, hogy a játékos ne unjon rá az alapvetően önismétlő akcióra. 

A ránk támadó ellenfelek okosnak éppen nem nevezhetőek, viszont legalább sokan vannak, és a felhozatal változatosságára sem lehet panasz (lesz kicsi, nagy, nagyon nagy és még nagyobb). A játék ráadásul rendelkezik egy speciális amortizációs rendszerrel is, így miközben ólommal szórjuk a fémtesteket, megcsodálhatjuk a burkolatok és az alkatrészek szisztematikus leválását, és itt a lábak/kezek/fejek elvesztése sem feltétlenül jelenti az ellenfelek végét, hiszen a robotok az áramköreik utolsó szikráját is kihasználják, hogy a padlóra küldjenek minket. Lábak híján kézzel vonszolják magukat felénk, és a fej hiányában is változatlanul tüzelnek, igaz néha már nem ránk, hanem pont az ellenfeleinkre.

Csapatjáték

Az akció ugyan nem nyújt újdonságokat, ennek ellenére bőven megvan az élvezeti faktor, és a Binary Domain legnagyobb hiányossága, hogy hiába van velünk minden esetben minimum egy (maximum három) társ, a single player kampány nem rendelkezik kooperatív lehetőséggel, pedig a gépek folyamatos irtásánál csak az lenne jobb, ha mindezt legalább egy barátunkkal közösen vihetnénk végbe. 

A társainkat tehát az MI irányítja, és szerencsére nem csak dísznek vannak, hanem hatékonyan ki is veszik a részüket a csetepatéból. És ez még nem minden, ugyanis a velünk tartó katonákkal lehetőségünk adódik beszélgetni, sőt, alapvető utasításokat (össztűz, fedezés, visszavonulás, stb.) is adhatunk nekik (akár a saját hangunkkal is), és ők lesznek azok, akik felélesztenek, ha túl sok golyót fognánk fel a testünkkel. Ez a szisztéma újfent nem számít újdonságnak, viszont a játékba épített Consequence System figyeli, hogy milyen hangnemben kommunikálunk a bajtársainkkal, illetve még az is számít, hogy mennyire vigyázunk rájuk a tűzharcok során. Ha túl sokszor szólunk be nekik, vagy ha a kelleténél többször találjuk el őket, akkor a bizalmuk csökkenni fog az irányunkba, ami egyrészt azzal jár, hogy nem teljesítik a kiadott parancsainkat, illetve nem feltétlenül fognak kockáztatni értünk, ha egy hevesebb golyózáporban a földre kerülünk. Mindez persze visszafelé is igaz: ha mindig a megfelelő stílusban társalgunk, és nem szórjuk meg őket a robotirtás közepette, akkor lesni fogják minden szavunkat, és pikk-pakk mellettünk teremnek, hogy a mellkasunkba vágják az életet jelentő adrenalin-injekciót.

A jó katona holtig tanul

Modern akciójátékról lévén szó, a fejlődés sem maradhatott ki a repertoárból. A program minden egyes elesett robot után krediteket számol el nekünk, amiket aztán a pályákon elszórt terminálokban költhetünk el felszerelésekre (új fegyverek, lőszer, medkit) és nanomachine kiegészítőre (Shopping menüpont), illetve a fegyvereinket tápolhatjuk több szinten keresztül (Upgrade menüpont) -- és nem csak a sajátunkat, de az éppen velünk tartó társainkét is. Ami érdekes, hogy a „boltban” vásárolt (továbbá az útközben talált) nanomachine extrákat a Status menübe kilépve használhatjuk fel, méghozzá meglehetősen egyedi módon, hiszen egyszerre akár több bónuszt is összekapcsolhatunk, így növelve a katonák életerejét, újratöltési, védekezési vagy éppen kézitusa képességét. A tápolásnak köszönhetően nem csak mi leszünk egyre hatékonyabbak, de a társaink is, így ha van rá mód, akkor mindig érdemes egy kicsit szöszölni a nanomachine kiegészítőkkel a legjobb értékek elérése érdekében. 

Ahogy arra már többször utaltunk, a Binary Domain nem pályázhat az év legeredetibb programja címre, de ettől függetlenül a single player nagyjából tízórányi játékideje bőven szórakoztató. A nagyjából egyórás tutorial részt mondjuk nehéz elviselni (főleg a társunk idegesítő szövegelése miatt), de aztán a program elengedi a kezünket, megjelennek a választható csapattagok, és kezdetét veszi az igazi akció, ami a játék háromnegyedénél egy kicsi ugyan leül, de aztán a befejezésre ismét felpörög.

Multiban gyenge

A kooperatív mód hiánya miatt már keseregtünk kicsit, és a multiplayer miatt sem ujjonghatunk, hiszen a játék ezen része meglehetősen egyszerűre sikeredett. Szinte érezni, hogy a hagyományos játékmódokat (Free for All, Team Deathmatch, Team Survival, stb.) kínáló Versus Modes, és a GoW-os hordát (minél tovább kibírni az egyre nagyobb számban érkező ellenfelekkel szemben) utánzó Invasion menüpontok csak muszájból kerültek a programba. A multi minőségéről persze az mondja el a legtöbbet, hogy lényegében képtelenség élő meccset találni, illetve hiába indítunk egy saját mérkőzést, megőszülünk, mire más játékosok csatlakoznak a játékunkhoz. 

Tisztességes port

Amitől egy kicsit féltünk a PC-s megjelenés előtt, az a portolás minősége volt, azonban a feladatért felelős Devil’s Details végül tisztességes munkát végzett. Kicsit ugyan kényelmetlen, hogy a beállításokat csak a játékon kívül, egy külön programban érhetjük el, de ezen felül nem nagyon van miért fanyalogni. A billentyűzetes/egeres irányítás teljesen rendben van, ha az alapbeállítás nem tetszik, akkor azt is kedvünkre variálhatjuk, a kontrolleres megoldással pedig már eleve nem kellett szenvednie a fejlesztőbrigádnak. Grafikailag a Binary Domain PC-n sem tartozik az élmezőnybe, viszont látszik, hogy foglalkoztak az átírással, hiszen magasabb felbontású textúrákat, és szebben kidolgozott karaktereket kapunk, mint a konzolos verzióban. 

Összességében a Binary Domain nem egy kiemelkedő alkotás, de a maga műfajában kifejezetten szórakoztató darab, érdekes történettel és világgal, és ami még fontosabb, élvezetes játékmenettel. Megéri az árát, főleg, ha az ember az átlagosnál jobban kedveli az akciódús TPS zsánert.