Bono, a világhírű U2 rockegyüttes frontembere egyszer azt találta mondani, hogy „a zene megváltoztathatja a világot, mert képes megváltoztatni az embereket”. Anélkül, hogy egyetértenénk vagy vitatkoznánk ezzel a kijelentéssel, egyvalamit szögezzünk le: a zene a legcsodálatosabb dolog, amit az emberiség valaha alkotott. A zene mindenkinek más, mégis mindenkinek egy és ugyanaz. A zene felvidít, bátorít, erőt ad és hangulatot teremt -- ez utóbbit a játékfejlesztők is ügyesen eltanulták Hollywood nagyjaitól. A Beat Hazard azonban többet tud annál, minthogy zenei aláfestést kerít az öldöklés alá. Sokkal inkább öldöklést és akciót kerít a zene mellé. Elképesztő? Az. Tervezési hibák és technikai kiforratlanság mellett is elképesztő.

„Szállok a dallal”

Hogy mi is az igazán különleges abban, amit a Beat Hazard ad? A műfaj szabályait nem rúgja fel, itt is szépen libasorban özönlenek a pályára ellenfeleink, akiket ripityára kell lőnünk apró űrladikunk fegyverzetének segítségével; itt is úgy ömlik az ellenfelek nyakába a lövedékek záporesője, hogy attól könnybe lábad az akcióra éhes játékos szeme. A dolog érdekessége, hogy te mondhatod meg, éppen milyen zene szóljon a játék közben, a zene pedig megmondja, hogy te miként is fogsz játszani. Hangzatos, ám semmitmondó szavak ezek, úgyhogy lelövöm a poént: a program meghatározza az általunk választott zene alapján, hogy milyen intenzitással tüzelünk éppen, hogy milyen ellenfeleket, mekkora számban küld az utunkba, és voltaképp minden egyes menet időtartalmát is. De nem ám csak az előre felkínált hanganyag esetében (ami amúgy elég szegényes, tehát itt nyilvánvalóan nekünk kell hozni az „alapanyagot”), lévén bármilyen szám frekvenciájának alapján (legyen az akármelyik műfaj vagy stílusirányzat képviselője) képes megállapítani és meghatározni a nyugisabb és a zúzósabb szakaszok pontos helyét, de akár azt is, hogy mikor küld egy-egy nagyobb főellenséget a nyakunkba. Ha pedig minden összejön, akkor mindez egy rendkívül hangulatos élménybombává áll össze, amilyen csak ritkán fordul meg a játékipar nagyszínpadán. És ez jó, mert igazán különleges -- még ha nem is tökéletes.

Vegyük a legkézenfekvőbb problémát: sokszor a mechanika megakad, és bizonyos számok alatt pont úgy lövi be a program a főellenségek helyét, hogy éppen egy hullámvölgy jön csúcspont után, ilyenkor pedig egyszerűen nem tudunk mit kezdeni ellenfelünkkel, hiszen épp visszafogott állapotban eregetjük a golyózáport; nem úgy, mint barátunk, aki jól el van látva mindenféle halálosztó jósággal. Ez van, el kell fogadni, hogy hiába a kedvenc számunk, lehet, hogy nem fogunk vele túl sokat örömködni. Amúgy szintén kedvenc szórakozása ennek a „hangzásfelismerő rendszernek”, hogy pont akkor akaszt még a nyakunkba egy adag ellenfelet, amikor van belőle elég (halkan jegyzem meg, hogy a BH olykor piszok nehéz tud lenni), vagy meghagyja azt az örömöt nekünk, hogy a semmibe eresszük lézernyalábunkat. Értelemszerűen nem várom el azt egy egyszemélyes fejlesztőbrigádtól, hogy világhírű előadóktól licencelt vagy saját zenekar által összeállított hanganyaggal támogassa alkotását -- amire képes volt, azt megtette, hiszen fejlődési rendszer (mely a kibontható extrák ellenére is felesleges) és több különböző játékmód (akár egy egész albumot is végignyomhatunk!) várja az érdeklődőket.

Élménydús epilepsziaveszély

A látvány önmagában nem elsöprő, kicsit sem kiemelkedő, mégis az első vizuális kapcsolatot követően szemeink legszívesebben folyékony kocsonyaként távoznának helyükről, ahogyan szikrázó, csillogó-villogó lövedékesővel borítjuk be ellenfeleinket, akik lágy és kecses mozdulataikkal a pálya minden sarkát betöltik. Vannak ugyan hiányosságok, az élmény azonban kiemelkedő, az érzések, melyeket a játék kelt bennünk, feledtetni tudják a hibákat. Ahogyan a dobpergés felgyorsul, az énekes nagy levegőt vesz a következő szólamhoz, majd ahogyan felvisít a basszusgitár, akkor érezzük csak igazán, hogy milyen jó dolog az univerzum összes fémladikját haszontalan fémhulladékká konvertálni.