Az alcím sajnos nem saját ötlet, a Hardcore Gamer találmánya (általam kissé szabadon fordítva), de nehéz lenne más szavakkal, mégis tömören leírni a Hiding Spot legújabb és eddigi legnagyobb szabású játékát, mely cuki, mint Micimackó és rejtélyes, mint Twin Peaks.
Valami furcsán világít az erdőben
Vizuális meseregényünk (erre később még kitérek) rögtön megkapó jelenettel indul. Főhősünk, Luka, egy igazából nehezen meghatározható állatkölyök (mondjuk, itt mindenki ilyen), meglátogatja apukája sírját. Kiderül az is, hogy anyukája eltűnt, így a nagymamája neveli. Ám itt a nyár, és Rolo, a legjobb barát, különös fényeket látott az erdőben, pontosabban az ottani elhagyatott raktárépületben. És persze Luka segítségével szeretné megtudni, hogy mi lehet az.
A játékmenet a klasszikus kalandjátékok és a vizuális novellák elemeit ötvözi. Bejárhatjuk Beacon Pines városkáját és annak környékét, beszélgethetünk a helyiekkel, ám tárgyak helyett itt szavakat gyűjtögethetünk (tárgyhasználat azért van), melyeket fontos párbeszédek kulcspillanataiban kell elsütnünk, ezzel továbblendítve a cselekményt. Egy-egy ilyen momentumnál több szó közül is választhatunk (már ha korábban sikerült őket begyűjteni), így a mese adott pontokon többfelé is elágazhat. Külön pozitívum, hogy nem kapjuk meg elsőre a happy endet, azért bizony többször is neki kell futni a kalandnak. Ez szerencsére nem jelenti azt, hogy folyton elölről kell kezdenünk az egészet, a fontos események amolyan ellenőrzőpontként is szolgálnak, azokhoz visszatérve, és egy másik szót választva máris elkerülhetjük az esetleges csúnya véget. Emellett a program is folyamatosan ment, tehát újraindításkor pontosan onnan folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
Egy megelevenedett mesekönyv lapjain
Korábban vizuális meseregénynek neveztem a Beacon Pines-t, nem véletlenül. Történetünk ugyanis egy mesekönyv lapjain játszódik, mely hihetetlenül gyönyörűen néz ki. Annyira szépek és részletgazdagok a rajzok, hogy néha csak úgy tétlenül bámultam őket. Zseniálisak! A hangszekció már egy picit érdekesebb kérdés. A zenék a grafikához hasonlóan remekelnek, simán el tudom képzelni azt az embert, aki játékon kívül is szívesen hallgatja az itt felcsendülő melódiákat. A szinkron viszont elég érdekes megvalósítást kapott. Effektíve szinkronhangja csak a mesélőnek van, az övé mondjuk pazar. Mindenki más viszont kissé talán fura hangokat hallat beszéd helyett. Így, szövegesen elég nehéz lenne körülírni, talán ahhoz hasonlítanám, ahogy egy játékos kedvű zenész szórakozik a szintetizátorán. Kicsit illúzióromboló, de mindenképpen egyedi és megszokható.
Itt a vége, fuss el véle!
Most jönne az a rész, amikor elkezdem a hibákat sorolni, de igazság szerint nem nagyon tudnék mibe belekötni. A fentebb említett szinkronfurcsaságot nem vagyok hajlandó ide venni. Ha nagyon mondanom kellene valamit, akkor talán azt emelném ki, hogy a billentyűzetes irányítás néhol egy picit pontatlan. Igaz, a program támogatja a kontrolleres irányítást, ám ezt letesztelni nem volt lehetőségem: valószínűleg nálam és a hardveremnél volt a probléma. Persze itt is megvan az ilyen játékok állandó rákfenéje, a nyelv. A program per pillanat csak az angolt „beszéli”, és ha nincs meg hozzá a durván közepes szintű tudásod, akkor elég sok mindenről lemaradhatsz (a sztori finomságai, poénok). Egy fordítás (akár nem hivatalos változat) sokat segíthetne, de ezt sem rovom fel negatívumként, mégiscsak egy texasi csapat hozta össze ezt a kis csodát. A Beacon Pines egy semmi sem tökéletes alapon tökéletlen játék, mely véleményem szerint minden kalandjáték- és/vagy vizuális novella-rajongó számára kötelező tétel.
