Ha az európai megjelenést vesszük alapul, akkor háromnegyed év különbséggel két különböző alkotó (Kamija és Mikami) olyan mesterpárost tett le az asztalra, méghozzá egyformán a PlatinumGames boszorkánykonyhájából szállítva, hogy az arcade- és akciójáték-rajongók megnyalták mind a tíz ujjukat. Visszatérve a dátumokra: amennyiben a japán megjelenést vesszük alapul, egy esztendő a különbség, októberi dátumokkal, de mindez most nem számít, használjuk mi is a Sega időszámítását, miszerint a két program most lett kerek tíz esztendős, emiatt aztán újabb bőrt lehúzva a lassan nyugdíjba vonuló konzolgeneráció tulajdonosai is kivehetik részüket a boszorkányos és futurisztikus küzdelmekből.
Boszorkányos űrlövöldözés
Mivel a 2010-es megjelenés, majd a 2017-es Steamre költözés meglehetősen régi sztori, ahogy a játékok története is, ezúttal legyen elég némi összegzés. Mindkét mű külső nézetes akciójáték, és míg a Resident Evil 2-ért, Viewtiful Joe-ért, Devil May Cry-ért felelős Kamija alkotta Bayonetta inkább egy misztikus adok-kapok, addig a Dino Crisis és The Evil Within atyja, Mikami, egy hasonlóan pörgős, pózer, de sokkal inkább futurisztikus lövöldét alkotott. Teljesen más a két program, szemléletmódjuk és vad, dinamikus stílusuk miatt mégis hasonlók.
Míg a Bayonetta némi emlékezetkieséssel, a sötétség és fény harcával építi meséjét egy alakváltó és nem mellesleg feltűnően csinos boszorkányt téve a főszerepbe, addig a Vanquish esetében a hidegháború óta megunhatatlan sláger, a „gonosz oroszok Amerikát támadják” szól a retró rádió hullámhosszán, miközben a jófiú, Sam, egy brutális páncélba bújva aprítja ellenfeleit. Bár mindkettő kampánya felmutat jobb pillanatokat, így utóbbi története például a szokásos ármánykodással él, igazából egyik esetében sem a háttér a fontos, hanem az, amit a játékmenet produkál, már az első percektől kezdve.
Merthogy ugye mindkét esetben külső nézetes akciójátékról beszélünk. A boszorkánnyal közel- és távolharci fegyvereket vethetünk be, lövöldözhetünk pisztolyainkkal, másvilági lényektől elvett buzogánnyal zúzhatjuk be óriások fejét, miközben angyalok repkednek körülöttünk. Van némi belassítás (Witch Time), meg persze sok-sok kombó, de az élvezetet az állandó pózolás és durvulás adja meg, miközben a már-már lemeztelenedő boszi alaposan megkínozza opponenseit. Ehhez képest Sam eléggé visszafogottan lövi lukacsosra a rá támadókat: úgy süvít, mint aki alá begyújtottak, egyszerre több lőfegyver közül válogathat, fejleszthet, sőt nála szintén előfordul az időlassulás, bár egészen más módon, mint boszorkány társánál. A Vanquish lényegében az arcade stílusú akciójátékok modern öröksége, ezzel együtt pedig egy pillanatig sem veszi komolyan magát, csak és kizárólag az élményre gyúr.
Tíz esztendő után is piszkosul élvezetes
Bár ez igazából mindkét játékra igaz. Már csak azért is, mert érthető okokból, avagy 10 esztendős korukra jellemző módon nem annyira külsejükkel hódítanak – oké, a Bayonetta is elmegy, a Vanquish meg itt-ott még ma is tud meggyőző részleteket felmutatni, de na, azóta annyit változott a játékipar, olyan gyors tempóban fejlődnek a rendszerek, hogy nem csoda, ha egyikük sem lesz az év legszebbje. Ettől függetlenül viszont a darálásban mindketten nagyon jók. Ráadásul ezekre a játékokra is nagyon igaz, hogy könnyű rákapni a harc ízére, bénázgatva is a sztori végére lehet érni, de ha igazán átszellemülünk, beleássuk magunkat a mechanikába, kihasználva a kombókat és mozdulatokat, extra lehetőségeket, akkor adja meg azt a kerek és egész élményt, amit az alkotó szeretett volna átadni.
Szóval a Bayonetta & Vanquish 10th Anniversary Bundle 12 490 forintért nem egy kifejezetten drága csomag, elvégre két játékot kapunk a pénzünkért, ráadásul nem is akármilyen ez a két játék. Két klasszikus, a PlatinumGames háza tájáról, így megjelenésük öröm lehet azoknak, akik eddig lemaradtak a felújított verziókról, vagy netán soha nem is találkoztak ezen címekkel. És mindezek után most már tényleg jöhet a MadWorld… na, és persze a Bayonetta 2 is.
