Van, amikor az évek örökkévalóságnak tűnnek, és van, amikor szinte fel se tűnnek: belegondolni abba, hogy a Half-Life 2 utolsó kiegészítője óta 15 év telt el, egyenesen rémisztő, ugyanakkor a Bayonetta 2 óta eltelt 8 év mintha csak egy szempillantás lett volna. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy a hack' n slash műfaj rajongói maximálisan el vannak kényeztetve: ha épp nem a Devil May Cry tér vissza, és gondolja magát újra akár kétszer is, akkor a műfaj abszolút királyai kényeztetnek olyan ikonikus, modern klasszikussal, mint a NieR: Automata. Ráadásul Bayonettával sem nyolc éve találkoztunk utoljára, hiszen a Wii U-n ragadt, vagy ott épp elhasalt játékoknak második esélyt adó Nintendo Switch egy platformra terelte a széria eddigi két részét. Nem csupán egy új generációnak mutatva be azt a karaktert, amely debütálásakor még a játékvilágon túl is hatalmas hullámokat vert, de egyúttal meg is ágyazva a harmadik résznek.
Multikonfliktus
Ilyen hosszú kihagyás után pedig nem csoda, hogy az angyalok és a démonok eonokon átívelő konfliktusa helyett most egy teljesen újat kapunk: a fenyegetés ezúttal igazából nem is az általunk ismert síkokból érkezik, hanem egy új világból. Jobban mondva világokból: a Bayonetta 3-ban alapvetően az emberek készítette Homunculival, specifikus feladatokhoz formált biofegyverekkel kell megküzdeni, akik számos alakot és méretet képesek felvenni, mindezt azért, hogy Singularity-t, teremtőjüket szolgálják. Singularity pedig alapvetően egy dolgot akar: elpusztítani a multiverzumot, azaz a párhuzamos univerzumokat, hogy azok ezt követően összeolvadjanak, és létrehozzák az Alphaverse-t, az egyetlen megmaradt világot, remélhetőleg démonok és angyalok nélkül.
Bayonetta ezt értelemszerűen nem hagyhatja, útja során pedig nem csak a szokásos társakra (Rodinra, a fegyverkereskedőre, Enzóra, az informátorra, és Jeanne-ra, a legjobb barátjára) támaszkodhat, de az alternatív világok révén másokra is. Például saját, egyedi képességekkel, fegyverekkel és külsővel rendelkező, az adott világhoz passzoló alteregóira, és egy teljesen új, állandó segítőre, Violára. Viola nem szimpla mellékszereplő, hanem több fejezeten át irányítható, Bayonettához hasonló kiemelt karakter, aki egyedi képességekkel és tulajdonságokkal igyekszik kivenni a maga részét a Homunculi elleni harcból. Olyannyira, hogy létezésükre és az általuk képviselt fenyegetésre pont ő hívja fel Bayonetta figyelmét, így lényegében ő a történet katalizátora.
Pokoltúra
A történeté, amit ezúttal is vegytiszta hack' n' slash-ként kapunk meg, tehát egy olyan, alapvetően a közelharcra kihegyezett akció-kalandjátékként, ahol lineárisan felépített világokat kell bejárni. Melyek aztán alkalmanként apróbb arénákra oszlanak, ahol ellenfelek sokaságával kell szembenézni, hol Bayonettát, hol Violát irányítva, alapvetően két, távoli és közeli harcra is alkalmas fegyver birtokában, melyek között szabadon lehet (és kell is) variálni. A három-négy alapvető mozdulat láncba is fűzhető, sőt, igazából a hangsúly ezen van: egyrészt, mert a kombinációs lehetőségek száma irreálisan magas, másrészt mert minden összecsapás pontozásra kerül, amik alapján jutalmakat kapunk, melyek karakter- és fegyverfejlesztésre fordíthatók. A változatosság, a teljes repertoár kihasználása ezért most is kulcsfontosságú, ahogy a sikeres védést követő witch time, azaz a lelassult idő alapos kiaknázása is. Ez az első két részben egy nem csupán látványos, de élvezetes, rendkívül mély pofonbalettbe torkollt, amin a harmadik rész alapvetően csavar egyet a démonidézés újragondolásával.
Ezúttal már nem csupán egy nagyobb támadáshoz hívhatók be a Bayonetta fölé tornyosuló lények, hanem hosszabb ideig maradnak a pályán – egész pontosan addig, míg kitart a mágiamutató, vagy az idézés közben Bayonetta nem szenved el sérülést. A több mint féltucat démon mindegyike teljesen egyedi képességekkel rendelkezik, képesek távoli célpontokat lőni, a közelben pedig hatalmasakat ütni. Bevetésük nem kockázatmentes, hiszen minden általuk elszenvedett ütés egyre feljebb tornássza a harag mutatójukat, és ha az feltöltődik, Bayonetta ellen fordulnak. Viola valamennyire kivétel ezen rendszer alól, ő ugyanis nem a gazdag repertoárt vetheti be, hanem fix társát, Cheshire-t, egy hatalmas, cicaszerű lényt, amely parancsok követése helyett egészen addig támad, míg a mágiamutató azt bírja.
Műfajkavalkád
És ez igazából még mindig nem minden. A fősztorival párhuzamosan fut egy másik szál is, melynek során Jeanne irányítható egy, az alapjátéktól drasztikusan elütő, 2D-s, minimálisan a Metroidot/Metal Gear Solidot idéző küldetésláncban, ahol bázisokra való besurranással járul hozzá a multiverzum-probléma megoldásához. Ezek nem éppen a legjobban sikerült fejezetek, kissé meg is törik a történet tempóját, és ötletességben eltörpülnek az olyan teljesen egyedi megoldásoktól, melyek elsősorban a bossharcok során kerülnek elő – ezen alkalmakkor a Bayonetta 3 szó szerint műfajokat vált, nem is egyszer. Habár az emlékezetes összecsapások száma drasztikusan alacsonyabb a korábbi részekhez képest, és a kontrollálható démonok előtérbe helyezése eléggé visszaszorítja az eddig ismert Bayonetta-formula kottáját, de tény és való, minden összecsapás izgalmas, változatos, főleg, ha folyamatosan váltogatjuk a bevetendő fegyvereket és démonokat. Ezt igazából meg is követelik az alternatív világok, ahol nem csak általunk ismert nagyvárosok és történelmi korok elevenednek meg, de szinte mindig valami egészen más elem vár, mint amit korábban láthattunk.
Ezek többsége pedig nagyon látványos tud lenni. A Bayonetta 3 érezhetően megpróbál a lehető legtöbbet kifacsarni a Switch-ből, már ami erő még maradt a 60 fps-t megcélzó látványvilág mellett. Emiatt egyértelműen nem tudja felvenni a versenyt a platform királyaival, az aprólékosság helyett inkább a tempót és a tetszetős effekteket választotta, melynek árát nem csupán a sokszor az előző generációt idéző textúrákon és a relatíve szűk játéktéren hajtja be, de a felbontáson is. Mozgásban, főleg egy intenzív akciójelent közben ez nem tűnik fel, de állóképeken és a nyugodtabb részeken látványosan homályos, de minimum élsimításra szoruló tud lenni az összkép. Ezt leszámítva a Bayonetta 3 ugyanakkor rendkívül tetszetős, és pont annyira változatos és lendületes, mint elődei. Nem tud teljesen felnőni azok nagyságához, jobban mondva nem tud akkorát újítani, de a nyolc év várakozást megérte: a menny és a pokol harca után most már a világok csaptak össze, így elképzelni sem lehet, hogy a negyedik alkalommal mivel vagy kivel kell megküzdenie Bayonettának és társainak.
