Lehet számos rosszat mondani a 2014-es Lords of the Fallenre, de a szinte a semmiből jött Dark Souls-klón világa, hangulata és dizájnja nagyon egyedi és élvezetes összképet eredményezett, amit a bugok és az olcsóbb megoldások ellenére azért sokan élveztek. Nem mellesleg egészen szép meglepetés volt ez a mindössze egy évvel korábbi Blood Knights után. Aztán a The Surge is a soulslike jelleget vitte tovább, csak éppen a CI Gamestől a Focushoz igazolt csapat innentől a sci-fit részesítette előnyben a fantasy helyett, miközben egészen igényes játékot tett le az asztalra – egyből két epizóddal. És most itt ez az Atlas Fallen, egy, a homokdűnéket szelő harcossal, aki az istenek erejével lett felvértezve, mindeközben szakítva a soulslike műfajjal. Mert az alkotók azt már az előzetes bemutatóknál is nyilvánvalóvá tették, hogy ez nem a Lords of the Fallen szellemi örököse lesz, sőt a soulslike műfajhoz sincs köze, ehelyett inkább a God of Warnak és a Horizon-szériának lenne a követője (a kihívó szót inkább ne használjuk). Nos, talán még ez sem találó a játék esetében, mondjuk inkább azt, hogy leginkább a Forspoken, avagy az idei esztendő egyik nagy félrenyúlása az, amire az Atlas Fallen emlékeztet, méghozzá számos okból kifolyólag.
A kar és a karma
Itt a karom, nem disznóláb, mondtam az isteni lénynek, mely egy karvédőben húzta meg magát, majd végtagomra felpattanva máris hatalmas erővel és hihetetlen képességekkel ruházott fel. Ismerős a helyzet? Nos, Alfre "Frey" Holland is hasonló kalandot élt át, csak ő közben egy másik világba lépett át a karperec segítségével, míg aktuális hősünk marad a helyén, csak éppen az ereje sokszorozódik meg, ahogy szembeszegül egy haragos, büntető istennel. Frey légies futása és suhanása helyett viszont hatalmas élmény a homokdűnéken és földhalmokon át csúszni, ami egy elég gyors és látványos mozgást eredményez. A kezdetekkor egyébként választhatunk, hogy női vagy férfi karaktert szeretnénk, testre is szabhatjuk, de a különböző ruhák és egyre látványosabb páncélzatok alatt annyira nagy hatása vagy jelentősége ennek sincs.
Maga a külső nézetes játékmenet három fő dologra fókuszál. Az egyik maga a karpáncél, ami egyfelől az erőnket, másfelől képességeinket adja, ezzel együtt azonban fejleszteni is kell. Számos ládát, objektumot és üllőt emelhetünk ki a segítségével a földből, ami egy érdekes elem a játékban, még ha igen gyorsan hozzá is szokik az ember. Az üllők egyébként a “bonfire”-t váltják ki, elvégre itt fejleszthetünk, itt menthetünk, illetve gyorsutazhatunk a már megnyitott helyszínek között. Másik nagyon fontos elem a felfedezés. Nem véletlenül van a siklás/csúszás képessége, ami tényleg látványos és gyors haladást eredményez, hiszen szép nagy térképeket kapunk a játékban, nyitott világgal és rengeteg megvizsgálható résszel, amiknél az sem okoz problémát, ha valami jó magasan van. Számos mellékküldetés, gyűjthető tárgy várja, hogy felfedezzük, és persze számos ellenfél is, amivel el is jutottunk a harmadik legfontosabb összetevőhöz, a harchoz.
Ekkor ugyanis egy érdekes egyveleget kapunk. Egész jó a mozgás, amivel még a levegőben is ki tudunk térni ellenfeleink csapásai elől, sőt igen magasra feljuthatunk, ha ügyesen harcolunk, erre pedig szükség van, elvégre a megjelenő monstrumok egyre nagyobbak, a győzelem pedig a gyenge pontjaik, avagy a páncéllal fedett részeik leverésén múlik. Minden szörnyetegnél megjelenik egy ikon a képernyőn, ami mutatja, hol vannak a sebezhető részek, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy ezeket a pontokat csapkodjuk, varázslatokkal jól megküldjük. Vannak ugyanis speciális képességeink, amiket egy külön képernyőn állítunk be, és ezek segítségével hatalmas kalapáccsal ütjük az ellent, tornádót idézünk rá és a többi, ezzel egészen látványos harcokat eredményezve. És ez talán a játék legélvezetesebb része, pedig ezt sem mondanám tökéletesnek, ráadásul az online, kooperatív játékban ketten is nekieshetünk a monsztáknak, ami különösképpen szórakoztató. Viktorral (Britpopper) egyszerre két nagy szörnyet húztunk magunkra a segítőikkel, ami kiemelten izgalmas csatát eredményezett (egy vicces kis buggal), ráadásul brutál jól nézett ki, ahogy a levegőben jobbra-balra cikáztunk, osztottuk a pofonokat a két nagyra nőtt bestia között. Co-opnál amúgy a fejlettebb játékos világához szinteződik a vendég, kap is fejlesztéseket, csak éppen a saját játékába ezeket nem viszi át. Szóval akár kezdőként is be lehet ugrani más 5-ös, 7-es vagy magasabb világába, nem okoz gondot ez sem, maximum többet kell közben tanulnia, az eredmény pedig nem marad meg, mikor hazatér.
Jobb vagy rosszabb?
Érdekes állatfaj ez az Atlas Fallen. A Fallen címmel személy szerint inkább a Lords of the Fallen folytatását vártam volna, de talán nem is baj, hogy egy új témába és műfajba vágtak a fejlesztők. Más kérdés, hogy érezhetően még mindig nincs meg a szükséges tudás/tapasztalat/költségvetés szentháromság, ami egy ilyen jellegű programhoz kell. A nyitott világokat ugyanis érdemes élettel és kellő változatossággal megtölteni, ami itt nem annyira van jelen. A küldetések egysíkúak, a sztori ellaposodik, miközben már a kezdetektől kliséket puffogtat. Ráadásul hiába a saját motor, a Fledge, az a homokdűnék csillogásán felül nagy meglepetéseket nem okoz, sőt a végeredmény időnként kifejezetten olyan, mintha legalább egy generációval le lennénk maradva.
Ami meglepő lehet: mindezen negatívumok, hiányosságok vagy éppen tökéletlenségek ellenére az Atlas Fallen működik. Félreértés ne essék, semmi köze a God of Warhoz vagy bármelyik Horizon-epizódhoz, minőségben hatalmas szakadék tátong közöttük, sokkal inkább a Forspoken az, amivel közösséget vállalhat (nem beszélve a felállásról, számos hasonlóságról), de annál talán valahogy élvezetesebb, minimálisan izgalmasabb, már csak a harcai miatt is. De mégha nem is kifejezetten jobb, azért az sokat elmond, hogy egy 80 eurós (30 900 Ft), nagy kiadó égisze alatt megjelent játék minőségét tudja hozni egy jóval kisebb költségvetésű, 50 eurós (19 300 Ft) videójáték. A végére kicsit megfárad, de 20-40 órára azért le tudja kötni a játékosokat, vannak extrán jó pillanatai, haverral együtt még akár kiemelkedővé is válhat, amúgy meg szimplán a jó kategória alját képviseli. A nyári uborkaszezonban ez is megteszi, még ha legendává nem is válik.
