Dilisek ezek a rómaiak!
A hatalmas Caesar és légiói -- nem tanulva az eddigi fájó kudarcokból -- ezúttal is megpróbálkoznak a lehetetlennel, azaz megtörni a gallok ellenállását, és behódolásra kényszeríteni őket. Eme cél elérése érdekében ezúttal mindent bevetnek, kezdve a forradalmian új, ámde bugyuta fegyverektől a legbonyolultabb falanxalakzatokon át egészen a gigászi méretű harci gépezetekig. Akik azonban találkoztak már Asterix és Obelix történetével (és bizonyára sokan vannak ilyenek olvasóink között), azok tudják, hogy mire számíthatnak a számító rómaiak: semmi jóra...
Alea iacta est, avagy a kocka el van vetve
Imigyen szólott Caesar, s míg hőseink a gall falun kívül tartózkodtak, seregeivel bevonult oda és elhurcolta a védtelen falusiakat. Szerencsére hátramaradt erőit gyorsan Föld körüli pályára állítjuk, majd a kiszabadított idős druidától megtudjuk, hogy a császár ezúttal ördögien gonosz tervet eszelt ki Rómában: a foglyul ejtett gallokat a birodalom négy távoli sarkába szállíttatta, és arra kárhoztatta őket, hogy életük hátralévő részét egy 3x3 méteres cellában töltsék el.
Voltaképpen nem is lesz más feladatunk, mint a kiszabadított társainknál talált térképtöredékek által jelölt helyeket (Normandia, Görögország, Helvécia, Egyiptom, Róma) felkeresni és felszabadítani gall testvéreinket a római iga alól, végül megküzdeni magával a „sötét nagyúrral”. E küldetésünkben segítőtársakra is akadunk kiskutyánk, Töpszlix, illetve egy Caesar által kirúgott titkos ügynök személyében.
A történet finoman szólva sem éri el a képregényekben megszokott minőséget, így jobb, ha az elején felkészülünk arra, hogy itt nem a lebilincselő sztori miatt fogjuk végigjátszani a játékot.
Mi fán terem a római?
Bizony, jogosan tehetjük fel a fenti kérdést, ugyanis szétverhető, elhajítható, és az űrbe fellőhető rómaiakból nem lesz hiány a játék során. A történet előrehaladtával a ránk támadó katonák száma is egyre nő, s természetesen újabbnál újabb fegyverekkel próbálnak minket feltartóztatni, nemegyszer sikeresen. Rajtuk kívül minden egyes pályán az adott provinciára jellemző ellenségek is megrohamoznak minket, így kerülünk majd összetűzésbe többek között vikingekkel, spártai hoplitákkal, magukat bokornak álcázó harcosokkal, sőt vérszomjas tigrisekkel is. Az ellenfelek legyőzése azonban nem jelenthet komolyabb problémát, hiszen egyrészről a mesterséges intelligencia nincs épp a helyzet magaslatán (inkább a számbeli fölényre alapoznak az ellenfelek), másrészről rendelkezésünkre áll a képregényekből jól ismert csodafőzet, amivel rövid időre ugyan, de emberfeletti erőre tehet szert Asterix, és amiből Obelix továbbra sem ihat egy kortyot sem. Emellett az ilyen stílusú játékokban megszokottak szerint vásárolhatunk különböző kombókat is, amelyeket használva seperc alatt rendet vághatunk a római katonák között. Ezeket nem árt rendszeresen alkalmaznunk, mert a legionáriusok egyre csak jönnek és jönnek, s egy idő után bizony bajban lehetünk. Sajnos a sok ellenfél -- hiába ötletesek -- a játék egyik gyenge pontját is jelenti. Míg az első pár órában élvezzük a gazfickók elpáholását, a különböző kombók alkalmazását, addig pár óra elteltével Gallia minden kincsét feláldoznánk egy kis nyugis platformugrándozásért.
Ha sikeresen megtisztítottuk a tartományt az ellenséges haderőtől, akkor már csak a gall barátainkat őrző hatalmas, tankszerű gépezetet kell elpusztítanunk. Itt sem kell kétségbe esni, hiszen itt is érvényes a játék egészére ráhúzható „nagyobb a füstje, mint a lángja” elv, azaz egy kis ügyességgel és minimális gondolkodással minden ellenfél legyőzhető, mérettől és létszámtól függetlenül egyaránt.
Gondolkodom, tehát vagyok?!
Itt érkezünk el a játék egyik sarkalatos pontjához, a logikai feladványokhoz, amelyek megoldásával tudunk egyre előrébb jutni a történetben. Nos, véleményem szerint ezek nevetségesen egyszerűre sikeredtek; teljesítésük legfeljebb akkor jelenthet kihívást, ha egy rossz mozdulattal a mélybe zuhanunk, vagy hirtelen több ellenség támad ránk a semmiből.
A feladatok többsége abból áll, hogy különböző kapcsolók segítségével megpróbálunk ajtókat kinyitni, felrobbantani egy lőporos hordót (ügyelve arra, hogy a fáklyánk ki ne aludjon), vagy épp római ágyúkkal falakat szétlőni. Ezek elsőre akár jól is hangozhatnak, de sajnos olyan sűrűn ismétlődnek, hogy emiatt a játékmenet rendkívül egyhangúvá válik. Az ember így gyorsan belefásulhat az egyébként szórakoztató programba, így érdemes minden pálya végigküzdése után kisebb szünetet tartani. Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy ez a produktum elsősorban a fiatalabb korosztálynak, illetve az Asterix-rajongóknak készült, így nem szabad túl éles kritikával illetni a játék ezen részét.
Képregény 3D-ben
Szerencsére a készítők helyenként ügyesen használták fel referenciaként a megjelent képregényeket, ennek jeleit elsősorban a szereplők megjelenítésében láthatjuk. A játékban felbukkanó karakterek ugyanolyan mókás, elnagyolt figurák, mint a füzetek lapjain, és ez különösen igaz a főszereplőkre. Helyenként a tájak is egészen hangulatosra sikeredtek, sajnos azonban néhány pályarész a sivárságával teljesen képes kiütni a játékost a nagybetűs Asterix-hangulatból. A szinkronhangokra nem lehet panasz, mindegyik illik az adott szereplőhöz, ahogyan a zenék terén is elfogadható a színvonal, hiszen a pályákon szóló lágy dallamok és a harci helyzetekben beinduló, pörgő ritmusú muzsika váltakozása egyértelműen növeli az élvezeti faktort.
A fentieket összefoglalva az Asterix és Obelix XXL semmi újat nem hoz az akció-platform játékok világába, és az XXL jelzőt sem biggyeszthetjük oda sem a történet minősége, sem a logikai feladványok nehézsége mellé. Mégis árad belőle valami gyermeki báj, ami képes magával ragadni a játékost kortól, nemtől, kedvelt játékstílustól függetlenül. Ha könnyed szórakozást szeretnénk pár délután erejéig, akkor akár billentyűzeten, akár kontrollerrel játsszuk a játékot, vidám órákban lesz részünk -- ez Tutifix.
