Asterix és Obelix igazi veteránnak számít, talán a fiatalabbak között is alig van olyan, aki ne ismerné a mulatságos gall párost. Videojátékos fronton azonban meglehetősen radar alatt mozogtak az elmúlt években – olyannyira igaz ez, hogy az aktuális tesztalany, az Asterix & Obelix XXL 3: The Crystal Menhir előzményei még a kétezres évek közepén jelentek meg. A Microids és az OSome Studio azonban most – a tavalyi XXL-remaster után – elérkezettnek látta az időt a visszatérésre. A rajongók legnagyobb örömére? Nos, ebben már kevésbé vagyunk biztosak…
A The Crystal Menhir története a címben is szereplő kő körül forog, az ebből hiányzó kristályokat kell megtalálnia Asterixéknek, több kisebb-nagyobb „világba” is ellátogatva. És hogy mi vár ott rájuk? Harc, méghozzá minden mennyiségben. És ezt most tessék szó szerint érteni. A platforming, mint olyan, ugyanis szinte teljes egészében kiveszett a játék eszköztárából – nagyon kevés az ügyességi, ugrálós szekvencia, amit jól mutat, hogy az irányítás sincs különösebben felkészítve ezekre. Helyettük tehát marad a rómaiak megnevelése, amivel nem is lenne gond, ha a harcrendszer élvezetes lenne. Ilyen téren azonban csúnyán elbukik az XXL 3.
Magukat az összecsapásokat leginkább a Lego-játékokéhoz tudnám hasonlítani, mivel hasonlóan primitív csépelésről van szó a folyamatosan özönlő ellenfelekkel. Ám amíg a harcok ott minden értelemben könnyedek, ráadásul a többi játékelem is elég jól kiegészíti őket, addig a The Crystal Menhir esetében nagyon hamar fásulttá válik az egész. A kikerülő mozdulat, illetve a különféle speciális támadások (melyek az energiacsíkot fogyasztják) persze adnak némi mélységet az egésznek, ráadásul egy-egy specialitása is van a két főhősnek (Asterix a varázslöttyöt meghúzva tud rendet tenni, Obelix pedig hűséges ebpajtását küldi rá a rómaiakra), ám a hosszútávú változatosság teljes egészében hiányzik. A harcoknak amúgy sincs igazi dinamikája, de amikor a respawn-pontokként funkcionáló sátrakat püföljük már negyedórája, közben robbanó hordókat kerülgetve, akkor bizony hamar beüt a fásultság. Főleg úgy, hogy a különálló pályákon nincs semmiféle checkpointrendszer, úgyhogy elég egyetlen végzetes hiba, és kezdhetjük elölről a hadsereg felszámolását. Ouch.
Ami nekem még fura volt, hogy nem éreztem balanszosnak a két karaktert. Túl sok olyan szituáció van, ahol Obelix hasznosabb, már csak azért is, mert a Menhir segítségével (mely a sztori előrehaladtával amúgy is egyre nagyobb szerepet kap a különféle elementál képességekkel) sokkal több helyzetet tud jól megoldani. Kooperatív módban persze jól meg tudjuk osztani a szerepeket, kihasználva Asterix fürgeségét is, ám egyedül játszva én általában inkább testesebb barátunkkal tartottam . Már csak azért is, mert az AI kis túlzással semmit nem segít nekünk, így egyedül sajnos sokkal kevésbé élveztem a játékot, mint páros felállásban.
…mert hogy azt azért nem mondanám, hogy nincs élvezet a The Crystal Menhirben: elvégre az univerzum a bugyuta nevekkel és poénokkal, no meg a jellegzetes stílussal megadja az alaphangot, nem is beszélve a látványról és a zenéről, melyek egyaránt nagyon jók lettek. Mint ahogy gyűjtögetnivaló is akad, viszonylag sok, meg pár egyszerű mellékküldetés is, így érdemes alaposan bejárni a pályákat, adott esetben visszatérve korábbi helyszínekre is. Csak hát ne lenne az alapmechanika ennyire fárasztó, unalmas és fantáziátlan… Az Asterix & Obelix XXL 3: The Crystal Menhir sajnos tipikus példája annak, amikor egy játékban amúgy vannak jó és szerethető dolgok, a játékmenet gerince azonban olyannyira problémás, hogy egyszerűen útjában áll az átfogó élvezetnek. És még az sem lehet mentség, hogy a fiatalabb korosztályt célozták meg a játékkal, a The Crystal Menhir nehézségi íve ugyanis meglepően meredek a seregnyi, többségében szivacsként viselkedő, emellé pedig olykor bénító támadások kikerülhetetlen ciklusát is előszeretettel használó (játékdizájn alapvetés: ilyet NEM csinálunk!) ellenféllel. Egy szó, mint száz: az ifjoncokat biztosan nem ez elé ültetném le. És sajnos a mezei Asterix-rajongókat sem, hiszen hiába jó nézni és hallgatni az OSome Studio alkotását, a francia csapat a tényleges játékmenet kivitelezésénél sajnos csúfosan elbukott.
