Idén tíz éve, hogy az Assassin’s Creed-sorozat megkezdte pályafutását, és a Ubisoft gondozásában megjelenő széria azon ritka franchise-ok egyike, amik a nem túl sikeres kezdés után képesek voltak új, jobb és valóban élvezetes irányt venni. A 2007-es első Assassin’s Creed gyönyörű, de tartalom telén meglehetősen soványka és kifejezetten repetitív program volt, viszont a folytatások (ACII, Brotherhood, Black Flag) messze felülmúlták az elődöt, és hét évnek kellett eltelnie, mire az évente új résszel jelentkező sorozat a kifulladás és a teljes ötlettelenség jeleit kezdte mutatni a Unity és Syndicate című epizódokkal.
A tesztünk tárgyát képező Originsnek a Ubisoft eredeti tervei szerint tavaly kellett volna megjelennie, ám a Syndicate-et övező negatív kritikai visszhang és rajongói csalódottság láttán a Ubisoft behúzta a vészféket, pihenőre küldte a szériát, a fejlesztők pedig kaptak plusz egy évet, hogy tovább csiszolják a portékájukat, amin az információink szerint már legalább 2013 óta dolgoztak. A kényszerszünet kétségtelen jót tett az Assassin’s Creed legújabb részének, ugyanakkor az extra idő ahhoz kevésnek bizonyult, hogy olyan végeredmény születhessen, ami valóban kiemelkedik a 2017-es kínálatból, és újat mutat a nyitott világú akciójátékok egyre sűrűbb virágoskertjében.
MESSZEBB, MINT VALAHA
A keresztes háborúk idején kezdődő Assassin’s Creed-széria az első nyolc év alatt szépen haladt előre az időben: belekóstoltunk a reneszánszba, aztán az amerikai-, francia- és ipari forradalmat is megismertük az orvgyilkos testvériség szemszögéből. A kiadó már a Black Flag fejlesztésekor érezte, hogy muszáj lesz visszafelé lépni az időben, így kiadták a feladatot a kalózos részt is fejlesztő Ubisoft Montrealnak, hogy lássanak neki egy ókori epizódnak. Ez lett az Assassin’s Creed Origins, ami Egyiptom fénykorába, egy gyönyörű világba repít vissza bennünket.
Ami a sztorit illeti, a fejlesztőknek ezúttal sem sikerült elszakadniuk a (sorozaton belül is) lerágott csontoktól. A játék első pár órája eleve egy katyvasz, hiszen a zavaros visszaemlékezésekből kezdetben csak az derül ki, hogy most is bosszúért lihegünk, és le kell zavarni néhány küldetést, mire egyáltalán világossá válik, hogy pontosan miért vadászunk a küldetéslistánkban felbukkanó célszemélyekre. Ez a felütés ugyan idővel átcsap politikai játszmákba, olyan szereplőkkel a középpontban, mint Kleopátra vagy Iulius Caesar, majd bejön a képbe az alcímet inspiráló szál, avagy az asszasszin testvériség megalapítása, de túl sok ismerős és felesleges körön kell átvágnunk magunkat, mire a sztori valóban érdekessé válik.
Szerencsére mindezt egyensúlyozza a helyszínül szolgáló ókori környezet, ami nemcsak minden korábbinál hatalmasabb, de hál ‘Istennek ismét elszakadunk az „egyetlen hatalmas város”-koncepciótól, és gyönyörűen megtervezett, továbbá kifejezetten változatos képet mutató játékteret kapunk. Egyiptom abszolút jó választás volt az „újrakezdéshez”, és a játék erősnek semmiképp nem nevezhető első pár órájában pont az adja a legnagyobb szórakozási faktort, hogy rácsodálkozunk az egykoron virágzó birodalom kultúrájára és szépségeire.
FINOMHANGOLÁS
A Párizsban és Londonban játszódó legutóbbi részek legnagyobb hibája kétségtelenül az volt, hogy az olyan elődökhöz képest, mint a hajózást és kalózkodást biztosító Black Flag, érezhetően elkezdtek visszabutulni, és a 2015-ös mélyponton a játékmenetet illetően a Syndicate már alig nyújtott többet, mint a maga idejében szintén kissé szegényesnek számító első Assassin’s Creed. Bár kétségtelen, hogy az említett részek gyönyörűek voltak a hihetetlenül részletesen kidolgozott nagyvárosokkal, de a valódi előre lépések hiányában egyre monotonabbá váló akciózás okán sokan már végig sem játszották ezeket az epizódokat.
Habár forradalmat ilyen téren az Origins sem nyújt, szerencsére az új kaland van annyira tartalmas és változatos, hogy komoly újítások hiányában is jelentős ugrásnak tűnik a két főszereplőt felvonultató, brit tematikájú felvonáshoz képest. Mielőtt belemennénk a részletek taglalásába, érdemes kijelenteni: az új Assassin’s Creed tisztességes iparosmunka, aminél tényleg figyelembe vették a korábbi epizódokat ért kritikákat, ugyanakkor a Ubisoft Montreal alkotása semmi olyat nem tud felmutatni, amit ne láttunk volna már a korábbi epizódokban vagy más játékokban. Lényegében egy jól bevált mixet kapunk, ami sikeresen leköti a sandbox műfaj kedvelőit, meglepni viszont egyszer sem fogja őket.
Az alapok például semmit nem változtak: külső nézet, ezúttal is bármire fel lehet mászni, továbbra is megvannak a szinkronizálható magas pontok, lényeges elem a harc, megint van rejtett penge, illetve a feladatok jelentős része most is abból áll, hogy régiónként le kell vadásznunk a sorban érkező, természetesen velejéig gonosz célszemélyeket. A formula pedig működik, hiszen a fejlesztők tartották az iramot az aktuális trendekkel, így mindent megtalálunk a játékban, ami nélkül manapság nem lehet valamirevaló nyitott világú programot kiadni.
HARC A LELKE MINDENNEK
A fegyveres harc a kezdetektől fontos része volt az Assassin’s Creed-játékoknak, ám a sorozatnak sosem sikerült olyan rendszerrel előállnia, ami igazán kielégítette volna a játékosok igényeit: így vagy úgy, de mindig annyiból állt a küzdelem, hogy a támadás gomb folyamatos nyomkodásával még a legnagyobb túlerőn is simán keresztülvágtuk magunkat.
A jó hír az, hogy ennek részben vége. Habár az esetek jelentős többségében most is elég a támadásra koncentrálni, tehát viszonylag könnyen győzedelmeskedhetünk, rendre akadnak olyan, valódi kihívást jelentő ellenfelek is, akiknél nem csupán a frissen bevezetett blokkolás és a jól időzített kitérés taktikáját kell ügyesen alkalmaznunk, de sokszor még arra is rá kell jönnünk, hogy milyen fegyvernemmel érdemes nekiállni a csetepaténak.
A főszereplő Bayek jól bánik a távolsági fegyverekkel (íjak) és a halálosztó közelharci szerszámokkal is, ráadásul az utóbbiból akad kardos/pajzsos megoldás, kétkezes fegyver (akár két penge, vagy egy lassabb, de drabálisabb kalapács), vagy akár dárda is, és ezeknek a használata minden esetben egész más harcmodort eredményez. Ez egyrészt azért jó, mert változatos, másrészt mindenki megtalálhatja a játékstílusának megfelelőt, csupán arra kell figyelni, hogy legyen nálunk megfelelő célszerszám minden „műfajhoz”, mert rendszeresen lesznek olyan pajzsos/páncélos fickók, akik ellen például semmire nem megyünk a villámgyors támadásokat biztosító dupla pengékkel.
A különböző halálosztó szerszámoknak és az eltérő ellenfeleknek hála a harc kellően változatos, nem monoton hentelés, ráadásul ezúttal van egy extra támadásunk is, amit akkor lehet ellőni, ha csetepaté közben sikerül feltöltenünk a hozzá tartozó „csíkot”. Ezt aktiválva hősünk bevisz egy lassított, az átlagnál jóval nagyobbat sebző rohamot, amiben az a szép, hogy fegyvernemenként szintén eltérő csapásról van szó, ami megint csak jót tesz a változatosságnak.
Mindezt pedig csak tetézi, hogy a kalandjaink során rendszeresen új, egyre erősebb, és különböző, eltérő színekkel jelölt kategóriába tartozó fegyvereket szerezhetünk, mindenféle bónuszokkal, és az egyre jobb loot begyűjtésének lehetősége itt is úgy működik, mint a például a Diablo esetében. Plusz játékélményt ad, és folyamatosan arra sarkallja az embert, hogy mindent felfedezzen és kinyisson, annak reményében, hogy egy pár százalékkal erősebb, különleges eszköz birtokába juthasson.
Bár kétségtelen, hogy az Origins harcrendszere az eddigi legjobb és legösszetettebb a széria történetében, azért még mindig túl sokszor lehet érvényesülni eszetlen vagdalkozással, és az Assassin’s Creed még a mostani, tényleg jelentős előrelépés ellenére sem képes olyan lendületes, látványos és élvezetesen folyékony megoldást felmutatni, mint az Arkham-széria, az abból táplálkozó Middle-Earth: Shadow-sorozat, vagy az idén debütált Horizon Zero Dawn.
Van tehát még hova fejlődni, és nemcsak a harc terén, de a lopakodást illetően is. Számomra legalábbis elég kiábrándító volt, hogy hiába írunk már 2017-et, a játékipar legismertebb orvgyilkosos játékában még mindig nem lehet normálisan rejtőzködni és lesből támadni. Továbbra is a guggolás jelenti a játék ezen részét, a magas fűben lehet megbújni, de nincs lehetőség a falhoz simulni, kikémlelni, rendesen bevárni az áldozatokat, és ez sokszor frusztráló, ha szeretnénk az árnyékból, titokban, katonáról katonára osonva akciózni.
ASSASSIN’S CRY
A Ubisoftnál régóta teljesen megszokott megoldás, hogy egyik játékából átemeli a másikba a jól bevált funkciókat, és ez alól az Origins sem kivétel, hiszen a fejlődési- és tárgykészítési rendszer egy az egyben a Far Cry-szériából érkezett. A marketinggépezet beindulásakor sokat lehetett hallani, hogy az új Assassin’s Creed ezúttal elmegy a szerepjátékok irányába, de ezt azért nem kell olyan véresen komolyan venni. A kalandunk során lényegében mindenért tapasztalati pontot kapunk, ami aztán szintlépésbe és képességpontok begyűjtésébe torkollik. Utóbbiakat egy három nagyobb ágra (íjhasználat, közelharc, trükkök) bontott képességfán lehet elosztani, ami elsőre azt az illúziót kelti, hogy létrehozhatunk egy specializált karaktert, de ha kellő időt fordítunk a felfedezésre és a mellékküldetésekre, akkor idővel minden egyes extra képességet begyűjthetünk.
A megnyitható opciók között vannak egészen új (irányítható nyílvessző) és visszatérő (füstgránát, mérgezett nyíl) lehetőségek, amikkel szépen színesíthető a repertoárunk, továbbá a fejlődésünkben fontos szerepet játszik az AC-vonalon sem ismeretlen krafting-rendszer, ugyanis a felszerelésünk fejlesztésével növelhetjük az életerőnket, a batyu/tegez befogadóképességét és a fegyvereink (távolsági, közelharci, rejtett penge) alapsebzését.
Ezen a téren sok újdonság nincs: az újabb szintekhez egyre több nyersanyagra van szükség (fémek, állatok prémes tb.), így a vadászat elengedhetetlen, az egyetlen komolyabb változás, hogy ezúttal már a krokodilok és vízilovak is repertoár részei, illetve olykor futárokat és hajókat kell megtámadnunk, hogy hozzájuthassunk a szükséges nyersanyaghoz.
Ha pedig már Far Cry-os örökségről beszélünk, akkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a drónként funkcionáló sasunk (felfedezés, nyomkövetés, figyelemelterelés) mellett más állatokat is az oldalunkra állíthatunk, ami bizonyos esetekben kellemes taktikai előnyt biztosít. Egy megszelídített oroszlán vagy méretes víziló egész szépen meg tudja tizedelni az ellenfeleket, még azelőtt, hogy észre vennék, hogy mi egyáltalán a helyszínen vagyunk.
EGYNEK JÓ LESZ
Ahogy az korábban is szóba került, az Assassin’s Creed Origins nem találja fel a spanyolviaszt, de biztonsági játékosként felvonultat mindent, ami manapság nem hiányozhat egy sandbox programból, ügyesen adagolja a hozzávalókat, mindezt megfejeli egy különleges, és kifejezetten hangulatos környezettel, végeredményként pedig egy olyan játékot kapunk, ami ugyan leköti a felhasználót, viszont semmilyen téren (történet, látvány, játékmenet) nem nyújt olyan kiemelkedő élményt, mint például a Witcher 3: The Wild Hunt, vagy éppen a Horizon Zero Dawn.
Az egyiptomi fűszereknek köszönhetően az Origins messze felülmúlja az olyan lelketlen fejlesztéseket, mint például a Mafia III, ugyanakkor ahhoz, hogy valóban kiemelkedő játéknak lehessen nevezni, hiányzik a valóban lebilincselő történet, az igazán szimpatikus főhős (Bayek végre nem idegesítő ripacs, cserébe teljesen jellegtelen figura) és az olyan játékmenetbeli megoldások, amik láttán elismerően csettint az ember.
Az Assassin’s Creed Origins mindent megtesz azért, hogy megfeleljen a játékosok igényeinek, és a változatos környezet, a felfedezhető terület nagysága, a figyelmet rendszeresen elterelő mellékfeladatok, a folyamatos fejlődés szükségessé teszi is a dolgát. Viszont mégis hiányzik valami, ami igazán naggyá tenné ezt a programot, nincs benne semmi olyan, ami okán még évek után is felemlegetnénk a nagy egyiptomi kalandot.
Mondjuk a csapnivaló Syndicate után már az is jelentős fegyvertény, hogy a Ubisoft egy ilyen játékkal állt elő, viszont a magam részéről azért nem tudok felhőtlenül örülni annak, hogy az Origins szimplán „nem rossz”. A legelső Assassin’s Creedtől nem ájultam el, de mind a mai napig tisztán emlékszem, hogy mekkora élmény volt a második rész, aztán a Brotherhood, vagy éppen a Black Flag. A tesztek után hetekkel is lelkesen meséltem az ismerősöknek az élményeimről, nem egyszer vettem elő őket újra az évek múltával, és azóta is azt várom, hogy az aktuális új epizód ilyen hatással legyen rám. Az Originsnek ez most nem sikerült, de titkon bízom benne, hogy a Ubisoft ezzel a résszel még csak tüzet olt, és valahol az egyik csapatuknál már készül a valóban következő generációs Assassin’s Creed, ami elvarázsol, és száz százalékban visszahozza a hitem a szívemnek oly kedves szériában.
Addig is, itt az Origins, ami ugyan nem rabolta el a szívemet, de így sem sajnálom a vele töltött közel harminc órát, és minden rajongónak csak azt tudom javasolni, hogy bátran tegyen vele egy próbát, ugyanis az egyiptomi rész bőven túlszárnyalja a 2015/2016-os mélypontot, és bizonyítja, hogy egyáltalán nem szabad még leírni az Assassin’s Creed-szériát.
