Az első epizód még 2015 áprilisában látta meg a napvilágot, China alcímmel, és wilson kolléga nem ájult el tőle, mindössze 55%-ra értékelte a végeredményt. Közel egyévnyi szünet után most megérkezett a folytatás, ami ezúttal Indiába kalauzolja a játékosokat, tesztem pedig azt igyekszik kideríteni, hogy sikerült-e túlszárnyalni a nem túl meggyőző első próbálkozást.
ASSASSIN’S CREED KICSIBEN
Ami működött az előző részben, az most is rendben van: a 2,5D-s pályák pazarul néznek ki, gyönyörűek a színek, a felépítés is tetszetős, és bár a dizájnerek nem nagyon erőltették meg magukat az indiai kultúra feltérképezését illetően, a látványra tényleg nem panaszkodhatok. Öröm volt nézni a képernyőre kerülő dolgokat, legyen szó akár a helyszínekről, akár a míves karaktermodellekről vagy a tényleg precízen kidolgozott animációkról.
A játékmenet az ugrándozás, a lopakodás és a harc keveréke, lényegében a hagyományos Assassin’s Creed találkozása a zseniális Mark of the Ninjával, már ami az alapokat illeti, ugyanis a Climax Studios munkája korántsem ér az általam is imádott független műremek nyomába.
Amíg osonni kell, láthatatlannak maradni, addig nincs nagy baj, de akárcsak a China esetében, amint harcra kerül a sor, a játék szórakozásból átvált tömény kínlódásba. A 2,5D-s megoldást nem igazán sikerült összehangolni az elérhető mozdulatokkal és fegyverekkel, így pár frusztráló próbálkozást (és csúfos halált) követően inkább arra mentem rá, hogy igazi asszaszin módjára, észrevétlenül teljesítsem a pályákat, kerülve a konfrontációt az egyre erősebb és egyre nagyobb számban feltűnő őrökkel.
KIHÍVÁSRA VÁGYTAM
Hatalmas mázli, hogy a játék támogatta ezen törekvésemet, ugyanis az egész sztori teljesíthető úgy, hogy ne vegyenek észre, sőt a legkeményebbek akár úgy is végigtolhatják a programot, hogy nem oltanak ki egyetlen életet sem (az India ezeket külön achievementtel jutalmazza). Az elmúlt években szinte az összes Assassin’s Creed-játékot kipróbáltam, és már a kezdetektől sopánkodtam azon, hogy mennyire hiányzik a sorozatból a kihívás. Nos, a Chronicles ezt most visszamenőleg pótolja, nem is akárhogy, lévén már az első pályán akadt olyan pillanat, hogy percekig próbálkoztam, mire sikerült kicseleznem a strázsáló őröket.
A nehézség amúgy nem olyan problémás, végre nem minden egyértelmű, helyenként agyalni kell, figyelni, okosan időzíteni. Ami mégis idegesítővé teszi a ránk váró kalandot, hogy az automatikus mentési pontok ezúttal is ész nélkül lettek ledobálva, így gyakran előfordult, hogy egy izzasztóbb szakasz előtt többször újra kellett ugrálnom/osonnom bizonyos pontokon, hogy ismét nekifeszülhessek a valódi probléma megoldásának.
NEM ELÉG
Bár a programnak vannak jó pillanatai, a pofás látvány és a félig működő játékmechanika még édeskevés az üdvösséghez. Hiába beszélünk a hagyományos Assassin’s Creedekhez képest kisebb költségvetésű játékról, azért igenis hiányzik, hogy azonosulni tudjunk a hőssel, bele tudjuk magunkat élni a történetbe. Az India sztorija papírvékony, semmi mélysége (egy asszaszin a tengernyi templomos ellen, wow), a főszereplőről szinte semmi nem derül ki, minden csak alibi egy újabb lopakodós ugrabugrához.
A bujkálós/taktikázós műfaj szerelmesei ugyan még így is élvezhetik a játékot, de az igazi célközönségnek, az AC-rajongóknak ez az epizód megint csalódás lesz, és nem sok jel mutat arra, hogy a februárban érkező harmadik rész, a Russia ennél többet fog nyújtani. Ha viszont mindezek ellenére is kedvet kaptatok a Chronicleshöz, akkor jó hír lehet, hogy február 9-től mindhárom rész megvásárolható egybecsomagolva, PC-re, PS4-re, Xbox One-ra és PS Vitára egyaránt.
