A költészet végigkíséri életünket, még úgy is, ha nem tudunk róla, vagy nem veszünk róla tudomást. Az iskolában, a bohó és heves ifjúkorban, a mindennapi kultúrában, és a videójátékokban is. Az Aspire pedig egy újabb megjelenés, ami költői képekre alapoz, mellé pedig érdekes puzzle-platforming játékmenetet tesz.
Mindez azért érdekes, mert a közelmúltban volt már egy-két hasonló indie játék, ráadásul a kedvencemnek is egy lány volt a főszereplője. A Gris-ről beszélünk, ami engem két éve masszívan letaglózott, és ha visszagondolok rá, akkor a mai napig gombóc nő a torkomban. Az Aspire hasonló vonalat követ. Gyönyörű, kézzel rajzolt látványt pakol a képernyőre, éteri dallamok közt fogja a kezünket, mi pedig így vezetjük előre hősnőnket, aki egy rejtélyes torony fogvatartottjaként dönt úgy, hogy kezébe veszi a sorsát, és elkezd küzdeni a szabadságáért.
A játékmenet tekintetében is megvan a párhuzam. Könnyed, narratív ugrabugrát némi logikai platformozás követ. Fényt csiholunk az egyes tereptárgyaknál, máskor megnöveljük kiterjedésüket, vagy mozgatjuk őket. Kábé ennyi a készlet a szokásos futás-ugrás-kúszás megoldások mellett. Szerencsére egyik mechanikát sem nehezítik túl, nem húzzák a végtelenségig – mindenből annyit nyújt a játék, amennyi még akár esti lazulásként is szórakoztat, nem feltétlen érzed melósnak a feladványok megfejtését. A két, de inkább három órás végigjátszás utolsó szakaszaiban volt 1-2 olyan rejtvény, amin kicsit jobban kellett törni az agyam, (vagy a főnökharc, aminél be lehet nézni az időzítést) de könnyed nehézségi ívével az Aspire nem riasztja el a kezdő vagy fiatalabb játékosokat sem.
Ez a játék hangulatára is igaz. A Gris egy komoly, gyásszal teli történet, itt pedig a remény hajtja örökké vidám és elhatározásában téríthetetlen hősnőnket. Vannak NPC-k, akikhez a játék egyetlen mélyebb rétege tartozik – az ő lelkük felszabadítása érdekében négy kristályt kell megkeresnünk. Ezek nincsenek különösebb módon elrejtve, de ha nem figyelünk, elszaladhatunk mellettük, és akkor bukta az achievementeknek. Minden más adja magát, illetve van pár dialógus még, ahol a válaszaink befolyásolhatják a megszerzett játékon kívüli jutalmakat.
Az Aspire fenemód jól néz ki – teljes egészében 2D látványt használ, és azt méretezi ki-be zoomolással, mindenféle nehézség nélkül. Technikailag egy-két apróság azért fennakad a kritikus rostáján – lezuhanás vagy halál esetén checkpoint visszatöltése következik, ami XSX-en is eltelik jó pár másodpercbe. Ilyen technikai megoldások mellett elvártam volna egy azonnali képernyőbetöltést. Furamód a platformer részeknél is érződik egyfajta „ragacs” – a játék meglepően nagy input lagot produkált egy gaming módra állított OLED tévén, ami minimum furcsa. Szinkron sincs, de nem is hiányzott – így a fejemben állt össze a hős jelleme és hangszíne. A zene viszont parádés. Várva-várom majd a bakelit változatot, ha lesz ilyen színes-szagos swirl nyomásban, ami a művészeti dizájn főbb színkompozíciói szerint van összelögybölve…
Az Aspire egy korrekt, kissé rövid, de árában így is remek darab, azoknak, akik a mostanában divatos narratív/puzzle ugrabugrákat szeretik. Forgotton Anne, Gris – és most már Ina is büszke mód állhat ki a placcra – az indie szcéna női hősei újabb tanúi a médium érettségének, érzékenységének és változatosságának.
