Az Aluna: Sentinel of the Shards egy felülnézetes hack 'n' slash dungeon crawler játék, amelynél a címszereplő Aluna bőrébe bújhatunk. A hölgy elég különleges, hiszen egy spanyol konkvisztádor és a dél-amerikai Pachamama természetistennő lánya, szóval félistenként alapból bír néhány természetfeletti erővel. Ami jól is jön neki, hiszen nem kisebb feladat vár rá, mint összeszedni az elveszett kristálydarabokat, amikben anyja hatalma van. A feladat nem veszélytelen, Aluna útját ellenséges törzsek, vadállatok és a 16. századi dél-amerikai folklórból származó szörnyek keresztezik.
Színes látvány
Sokszor mondják, hogy a külcsín nem számít, de az Aluna: Sentinel of the Shards esetében pont a vizuális rész a legérdekesebb. A hack 'n' slash játékok ugyanis rendszerint a dark fantasy zsánerből merítenek. Szóval üdítő, hogy a Digiart Interactive ehelyett a 16. századot vette alapul, míg a szörnyeket a dél-amerikai folklórból emelte át.
Ennek hála nem sötét kazamatákban kell bolyonganunk, hogy leöljünk kentaurokat, zombikat vagy démonokat, hanem esőerdőkben mérhetjük össze erőnket különféle bennszülött törzsekkel, vagy olyan szörnyekkel, mint a Boraro. Mindezen túl a fegyverek sem a fantasy-k világából jöttek, hanem 16. századi kardok és pajzsok állnak a rendelkezésünkre. Plusz pont jár azért, hogy a történetet elmesélő átvezető videók igazán jól megrajzolt képregényes kockákból állnak, ami tovább javítja az Aluna amúgy is pazar, a megszokottól eltérő hangulatát.
Szürke játék
De hiába kellemesen egyedi a látványvilág, maga a játékmenet sajnos nagyon átlagos. Ha csak egyszer az életben játszottunk hack 'n' slash-sel, akkor egyből tudjuk, hogy mi merre és hány lépés az Alunában. Hősnőnknek van távol- és közelharci, valamint mágikus harci képessége, ezekre és néhány speciális támadásra költhetjük el a zúzás közben beszerzett XP-t. Értelemszerűen, ahogy haladunk felfelé a létrán, úgy leszünk félistenből a háború és pusztítás teljes értékű istenei.
A zúzás meg ebből áll: első lépéskén a gép ránk küld egy hordányi ellenfelet. Második lépésként mi mindent elpusztítunk a speciális képességekkel, amit csak tudunk, a mana kifogyásáig. Aztán hagyományos támadásokkal tovább ritkítjuk az ellent, míg a mana visszatöltődik. Negyedik lépésként pedig a speciális támadásokkal kiirtjuk a kevés túlélőt. És ez így megy csatáról csatára. Ha esetleg a túlerő túl soknak bizonyulna, akkor köztes lépésként be lehet iktatni azt, hogy visszabandukolunk néhány lépést, amíg az ellenfél látóterén kívülre kerülünk. Ekkor ők azonnal elfeledkeznek rólunk, mi feltölthetjük az életerőnket, és folytatódhat a banzáj.
Igazából az Aluna: Sentinel of the Shardsban kihívást csak az instant killt produkáló bossok jelenthetnek, különösen a játék első óráiban, amikor Aluna még közelebb áll egy halandóhoz, mint egy istenhez. Aztán, ahogy hősnőnk fejlődik, úgy vállnak ezek az ellenfelek is egyre könnyebben legyőzhetővé.
Mindezeket figyelembe véve sajnos azt kell mondanom, hogy az Aluna: Sentinel of the Shards egy meglehetősen középszerű játék. Látvány terén eltér a megszokottól, üdítők a dzsungeles pályák, a kevésbé közismert szörnyek, a valós fegyverek. De játékmenet szempontjából rendkívül átlagos darab, és ez akkor is unalmassá tenné, ha az akciók legalább kihívást nyújtanának.
