A játék története Ondrej Neff, cseh sci-fi író regénye nyomán bonyolódik. Gyanútlan felderítők egy gigantikus meteoritra bukkannak, melynek kérge alatt folyékony fémet lelnek. Egy ötvözetet, mely fogékonynak tűnik a kísérletezésekre, így rövid időn belül üzemanyagként tudják hasznosítani. Akinél a nafta, annál a hegemónia, így a kutatásokat végző cég egy bázis felépítése mellett dönt, biztosítandó az ötvözet tömegtermelését.
Morzézó Meteormorzsa
E ponton egy sci-fi ponyvától elvárható, hogy: Valami. Rosszul. Süljön. El. Először a termelést végző droidokra melyeket szintén a különös fémötvözet hajt köszönt reá a bolondóra, majd a kolónia lakosságának kipucolása után tilosban járó bűnözők érkeznek a meteoritra, akik persze az űrtest nyersanyagkincseire szeretnék rápakolni mohó kezeiket. Ezek az érdekek nem feltétlenül üzemanyagként kívánják hasznosítani az ötvözetet, ehelyett az ismert univerzum legbrutálabb drogját hozzák létre. Ekkor már nevet is kap a meteor kétes kincse: hubbardium. Jóból is megárt(hat) a sok: jóllehet a bázis biztonsági rendszereit még hatástalanítani tudják a betolakodók, a tesztelt hubbardium hatására lassan-lassan bemutálódó tudatok egymás ellen fordulnak.
A bázist tulajdonló cég ekkor egy különleges katonai bérkülönítmény odaküldése mellett dönt, de nem, nem a játékos lesz a különítmény vezetője. Ehelyett Arnold Weiss, oszlopos űrkósza testébe bújhatunk, aki 1. érdekes módon immúnis a hubbardium drog kedvezőtlen mellékhatásaira, és akit 2. egy régi cimbora vesz rá, hogy ugyan-bizony szabadítsa már ki őt ebből az űrpokolból, most, hogy hamarosan egy szakaszra való szuperkommandós is érkezik a helyre. Sőt: akkor már nyomába lehetne szegődni a meteor legendájának is. A legenda úgy tartja, hogy a meteornak szíve van, és ha valaki azt megérinti, akkor: ..... (Pontozott vonalra kívánt effekt simán beírható.) Weiss rengeteg sci-fit olvasott, így jól tudja, hogy az űrkósza sosem hagyja cserben a barátait. (Talán, mert nincsenek is neki.) Miként tudja azt is, hogy kétféle legenda létezik: igaz, és hamis. Két pohár whisky felszippantása után Weiss a meteorit felé robogó űrhajó volánja mögött ül. A meteorit felé, melynek neve: Alpha Prime.
A terep dicsérete
A kikeltés az abszolút klasszikus akció-FPS-ek nyelvén szól, jóllehet a csehek nem a Tesco-Gazdaságos nehézségi fokozat erőterében értelmezik a stílust. Egyszóval a játék kifejezetten nehéz, köszönhetően a koherens kompromisszumoknak. Ilyen pl., hogy egy-két fejlövés azonnali halált jelent, ám egyjátékos tapasztalás kapcsán az újdonság erejével hathat, hogy fejlövést nem csak ellenségeink kaphatnak. Mindenféle ramboid magatartás kudarcra ítéltetett, egyedül a roppant pontos célzás jelenthet sikert, hiszen ha egy elhibázott lövés kapcsán felfedjük magunkat, a kiszemelt áldozat és üzletfelei kapásból pucolnak ki minket újratöltés közben. A program sokszor rengeteg bábut küld ránk egyszerre, előállhat, hogy kételkedni kezdünk a tervezők józan ítélőképességében. Amikor viszont ezt tesszük, biztosak lehetünk benne, hogy valahol a közelben: muníció rejlik.
Alapvetően a fedezékek felkutatása, és a sikeres kirontások, majd az újbóli elrejtőzések/kirontások játéka az Alpha Prime. A játékmenet alapérzülete egyértelműen a F.E.A.R.-re hajaz, jóllehet még annyira sem megbocsátó, mint a Sierra klasszikusa. Ide kapcsolódó kis tisztelgés a hubbardium megvalósítása is. Ereinkbe fecskendezve egy kicsit a varázsszerből, (itt is CTRL) a játékmenet bullet time-szerűen lassul be, á la F.E.A.R. Ott mindez folyamatosan hozzáférhető szolgáltatás volt, ám itt jó, ha pályánként kétszer lesz rá alkalmunk, a drogkeret ugyanis éppoly szűkös, mint a muníció. Megtehetjük, hogy hajlakként küldjük az ólmot az ellenre, de ez egyrészt nem nemesíti a jól végzett akció profán játékörömét, sőt skuló sem biztos, hogy marad a következő harcra.
Az Alpha Prime muníció utánpótlása mesteri. Mesteri, mert roppant szigorú és következetes. Fókuszált, felelős játékra lesz szükség, hiszen valósággal hálával tömködjük majd a nehezen felkutatott tárakat kedvenc bökőinkbe. Arzenálunk nem ad okot különösebb csodálkozásra, annál inkább az értő bólogatásra. Vezérfegyvereink a közelről hatalmasat terítő, klasszicista shotgun, és az Aliens-Örökbecsű Pulse Rifle-re hajazó sorozatlövő lesz. Adott még egy nagyon jóképű mesterlövészbökő is, melyhez viszont roppant kevés a lőszer, és lesz alkalmunk rakétákat vetni, valamint gránátokat odakínálni, manuál. Az utolsó darab, a lángszóró brutálmód pusztít, de részint nagyon gyorsan kiürül, másrészt semmit sem látunk az előttünk regnáló térből a mindent elborító lángok takarása miatt. A játék egy pontján szert teszünk majd egy hacker szerkentyűre, ez jópofa ajtóhackelgetéssel színesíti a játékmenetet, de végső soron nem gyakorol markáns hatást az anyag szolgáltatásaira.
Külön méltatást érdemel a játék motorja, mely a Path névre hallgat, és az itt bemutatott képességei alapján a kitűnő Doom3 grafikusmotor súlycsoportjába sorolhatnók. Egyedül a zenei front az, ahol az Alpha Prime teljesítményével elégedetlenek vagyunk. Bár a gonoszok is csak nagyon kevés és nagyon egy hangon mondott mondatot ismernek, (egyedül arra emlékszünk, hogy: Go! Go! Go!) a zene viszont végszükségtelen techno-pszichózisba fonnyad. Akkor sem csitul el, mikor az atmoszféra már rég jobban érezné magát nélküle. Legjobb kikapcsolni, hiszen a környezeti hangok filmszerű hatásokat engednek füleinkre, a zenénél profibb hangot generálva.
