Ha más nem, a fenti mondás remek alcíme lehetne jelen tesztünk alanyának, az Alekhine’s Gunnak. A kései kétezres évek Death to Spies-játékaihoz megálmodott, trilógiazáró folytatás rengeteg tortúrán ment keresztül, míg végül felkerült a Steam digitális polcára (miután a kiadó elkaszálta, lefutott két sikertelen kört a közösségi kalapozásban), ám a hányatott sorsú játékot felkaroló Maximum Games talán jobban járt volna, ha veszni hagyja a haldokló szériát.
Lopott fegyver
No, nem mintha a Death to Spies már beszédes címével kihívta volna maga ellen a sorsot: azon kevesek, akik annak idején szerencsét próbáltak vele, tisztességes, sőt a kihívásban kíméletlen Hitman-örökösként emlékeznek rá. Ezek az alapok első ránézésre a folytatásban is adottak, ám az Alekhine’s Gun nemcsak címében szakít az elődökkel, de tartalmát tekintve is más útra lép, és meredeken száguld a középszerűség alsó határa felé.
Maga a sztori egy röpke náciirtást leszámítva a hidegháború derekán, a hatvanas években játszódik, fő vonalát tekintve pedig a számtalan összeesküvés-elmélettel övezett Kennedy-gyilkosság köré épül. Visszatérő hősünk, az immár KGB-ügynök Semyon „Alekhine” Strogov váratlan megbízást kap egy efféle konspiráció felderítésére, vagy ha úgy tetszik, szabad kezet arra, hogy gyanútlan áldozatok ruháiban flangálva megmentse a világot. Ez utóbbi kitételt nyugodtan vehetjük szó szerint, hiszen a klasszikus Hitmanek jegyében ellenfeleink ízlés szerinti ártalmatlanítása és szemérmetlen vetkőztetése teszi majd ki játékidőnk oroszlánrészét. Az így szerzett álruhákban fedezhetjük fel a játék tizenegy tágas pályáját, hogy végül hidegre (vagy zsebre) tegyük aktuális célpontunkat.
Üres tár
Persze ahogy minden receptet, ezt a klasszikus koncepciót is el lehet rontani, és az Alekhine’s Gun hibái magukkal a pályákkal kezdődnek. Hiába ugyanis a három kontinens és a felfedezés ígérete, ha voltaképp nincs felfedeznivaló: a szintek statikusak és sokszor üresek, egyszerűen kevés az interaktív tárgy és NPC. Az ellenfelek útvonalai a műfaj jegyében kiszámíthatók, viselkedésük azonban már kevésbé szabályszerű – ám nem valamiféle realisztikus innováció, hanem a mesterséges unintelligencia, és az állandó programhibák miatt. Az ügyeletes rosszfiúknak egyszerűen hiányzik a rövid távú memóriájuk, jobban foglalkoztatja őket egy távoli füttyszó, mint halott, alsóneműre vetkőztetett társaik látványa, és mozgáskoordinációjuk is egy haldokló rozmáréval vetekszik. A fájdalmas komikumot csak tovább fokozza az amatőr szinkron, ami sajnos a sztori fapados prezentációját is áthatja. És ha már sztori: legnagyobb szívfájdalmam talán az volt, hogy a huszadik századi történelem egyik legizgalmasabb (és legelhanyagoltabb) korszakából pusztán egy klisés alibire futotta a fejlesztők műhelyében.
De bármilyen furcsán is hangzik, az Alekhine’s Gun még megannyi hibája ellenére is élvezetes játékélményt nyújthatna alternatív megoldásaival, újszerű radar- és zárfeltörő rendszerével, mindenekelőtt pedig a műfaj nosztalgiájával, ha nincs épp rosszkor, rossz helyen. A Maximum Games azonban akarva-akaratlanul az új Hitman-felvonás premierjére időzítette a megjelenést, így pedig múltidéző legyen a talpán, aki negyven euróért inkább szovjet kémnek áll, mint vonalkódos bérgyilkosnak a következő hét hónapra…
