Vakon beleugrani egy játékba az egyik lehető legjobb ötlet annak, aki meg akar lepődni: ha a fülszöveg becsábít, másra már alapvetően nincs is szükség, csak időre és bátorságra. Ebből a kettőből pedig bőven szükség van a hírhedt Akiba's Trip-sorozat első epizódja kapcsán, amely annak idején igazi botrányhősként robbant be a köztudatba, és az általa elindított szériához mára már nemcsak játékok tartoznak, hanem egy anime sorozat is. A felszín alatt pedig olyan dolgok lapulnak, amikre elsőre nem is számítana az ember...
LOST IN TRANSLATION
A történet látszólag megszokott elemekből építkezve indul, hiszen főszereplőnk Tokióban, egy sötét sikátorban fekszik, fölé pedig egy fiatal vámpír tornyosul, aki kissé túlzásba vitte az aznapi étkezést. Az élet-halál szituációban mégsem főhősünk húzza a rövidebbet, miután a tettes testvére úgy dönt, saját vérével lehel életet a haldoklóba, de mielőtt meg lehetne köszönni neki, feltűnik egy furcsa csapat, megzavarva a beszélgetést, és elhurcolva emberünket, aki egy székhez kötözve tér magához. Megmentői pedig egyből egy súlyos hírrel fogadják: a vámpírvértől maga is átváltozott, Shadow Soullá vált (hogy azért ne „szimpla” vámpírokról legyen szó…), a tettesekre vadászó titkos ügynökség, a NIRO pedig egy ultimátummal besorozza, hogy részese legyen a háttérben zajló háborúnak.
Az "ezt már láttam valahol" érzés ugyanakkor itt körülbelül véget is ér, miután kiderül: bár a lények – így a játékos karaktere is – bírják a napfényt, de csak amíg nem az egész testük van neki kitéve. Ha ez bekövetkezik, elporladnak, nekünk pedig pontosan ezt a kell kihasználnunk azáltal, hogy... a csaták sorána levetkőztetjük az ellenfeleket. Szó szerint: a száz százalékban közelharcra építő, egy- és kétkezes "fegyvereket" használó rendszerben három testtájékra lehet ütést mérni, folyamatosan apasztva a felső- és alsóruházatot, valamint a fejen viselt alkalmatosság tartósságát. Ha pedig ez elér egy kritikus szintet, a ruha letéphető (sőt, egy kis türelemmel ez láncba is fűzhető), és ha a célpont már csak a fehérneműjét viseli, elporlad.
Fegyvernek pedig szinte bármi használható, az egyszerű bottól kezdve a laptopon át egészen a boxerig, de ennél jóval nagyobb szabadságot ad az öltöztetés. Hiszen, ha már a ruhák állnak a harcrendszer középpontjában, elvárható, hogy a szerepjátékos rész is erre legyen kihegyezve, így nem hősünk tulajdonságait, hanem öltözetét tudjuk folyamatosan fejleszteni az újabb és újabb ruhadarabok megszerzésével, szó szerint lehámozva azokat a célpontokról. Persze ehhez nem árt először rájönni arra, hogy ez miként tehető meg a ruha elszakítása nélkül, így a megszerzett pénz általában olyan könyvekre megy el, melyek pont ezt magyarázzák el. Szó szerint több száz öltözék gyűjthető be, és nem kell a férfidresszekhez ragaszkodni, idővel felölthető egy szoknya vagy bármilyen tetszőleges női holmi is.
SZTRIPTÍZ
Ez a minden szempontból egyedi és ötletes elképzelés pedig meglepően lebilincselő és szórakoztató tud lenni, elsősorban a harcon kívül, a harcrendszer ugyanis fundamentális problémákkal küzd. Például előszeretettel stunlockol, amikor esély sincs a védekezésre; általában egynél több ellenféllel is meg kell küzdeni, csakhogy nincs célpontbefogás, így az ütések többnyire luftra mennek, és mivel az animációkat nem lehet megszakítani, nagyon könnyen frusztráció lehet a vége. Elég következetlen a védekezés is (mind a két oldalon), ráadásul a térkép sincs lezárva, így ha sikerül átlépni, mondjuk egy bolt vagy az adott zóna határát, simán kidob a harcból, elveszítve a lehetőségét az XP- és tárgyszerzésnek.
Márpedig a sztoriküldetések mellett a meglehetősen sablonos mellékfeladatok pont arra építenek, hogy felfejlesszék arzenálunkat és ellássanak elegendő pénzzel. Misszióból nincs is hiány, de az önismétlést erősíti az is, hogy mindössze Akihabara egy kis szeletét kapjuk meg Tokióból, rendkívül apró, nem összefüggő zónákat fedezhetünk fel, melyek szó szerint 2-3 utcából és pár, pontosan ugyanúgy kinéző boltból állnak. Igaz, a helyszínek e spártai körülmények ellenére is roppant hangulatosak, még úgy is, hogy NPC-modellből is körülbelül 4 van a teljes játékban, az ikerinvázió pedig azért néha ki tud zökkenteni a városi hangulatból.
És akkor még nem esett szó arról, hogy az Akiba's Trip alapvetően fittyet hány a jó ízlésre, és esetenként durván túllép egy határt. Remek példa erre az, hogy külön menüpontja van lánytestvérünk szobájának, ahol tetemes összegért rávehetjük, hogy ruhákat próbáljon fel, hogy azokat alaposan megvizsgáljuk, így tanulva meg azok lehámozását. De említhető a NIRO-t kiszolgáló sztriptíztáncosnő is, aki minden egyes párbeszéd során nem utalást, hanem egyértelmű kinyilatkoztatásokat tesz szexuális cselekedetekre... Ezeket felfedezni, kiismerni bőven van idő, a történet 6-8 órát ölel fel, erre jönnek rá a mellékküldetések, na meg a több New Game+ lehetőség, mivel legalább 4, egymástól drasztikusan eltérő befejezés is elérhető, melyek a párbeszédek során adott válaszok, és az ekkor hozott döntések alapján alakítják a vámpírháború végkifejletét, és a szereplők sorsát is – ennek a végére jutni pedig bőven eltarthat 20 órán át.
STRIPS, CSIRKE NÉLKÜL
Ugyanakkor az Akiba’s Trip alapvető hibái tíz éve is jelen voltak, így egészen érthetetlen, hogy a Hellbound & Debriefedet miként nevezhetik remasternek úgy, hogy gyakorlatilag semmi sem változott a PSP-s eredetihez képest. Ez elsősorban a látványon érhető tetten, amely egyértelműen a PSP-színvonalat hozza. Ez egy jóval kisebb képernyőn még továbbra is hangulatos lehet, de elemeire bontva rettentő idejétmúlt, főleg a nála lényegesen szebb, kidolgozottabb folytatása fényében. De ezt még bőven el lehetne neki nézni, ha tényleg legalább minimálisan javult, fejlődött volna az eredeti állapotához képest. De nem tette. Az örömteli, hogy végre kiszabadult Japánból, és minden hibája ellenére szórakoztató, de a franchise ennél talán méltóbb születésnapi ajándékot érdemelt volna.
